Valakinek, aki odafigyel a világ apró dolgaira, eszébe jutott, hogy az év egy napját szenteljünk a kóbor állatoknak. Szép gesztus, hiszen kedvenc háziállataink, díszállataink nemegyszer kikerülnek védelmünk alól, és a nagyvilágban bolyonganak. Ilyenkor nincs, aki ételt, vizet adjon nekik, megóvja a leselkedő veszélyektől őket.
Bár sokszor megsajnálom a kóbor állatokat, mégis inkább a kóborlók világnapjáról, így az emberekre is vonatkoztatva szólnék, mert nagyon sok a hasonlóság, lelki rokonság közöttük.
Hogyan jut valaki a kóborlók sorsára? Leggyakrabban úgy, hogy gazdátlan lesz, azaz elveszíti gazdáját vagy családját. Előfordul az is, hogy a gazdája — családja — szabadul meg tőle, mert már terhes számára a gondoskodás, a gondozás akár fizikai, akár lelki értelemben. Ilyenkor a gazda egyszerűen ledobja magáról a felelősség terhét, elfelejtve, hogy a kapcsolatot valamikor ő vállalta fel.
A kóborlók világnapján egy törött lábú, kis termetű kutya bolyongott a város központjában, meg-megállt egy-egy embercsoport mellett, és szembefordulva panaszosan vonított. Mivel sem ételt, sem segítséget nem kapott, továbbment, másutt keresve oltalmat. Annyira emberi volt a viselkedése, hogy rögtön nyilvánvalóvá vált, emberek közt élt, sőt, talán azt is tudta, hogy az ő napja van, s figyelmet követelt.
Másnap este két gyerek üldögélt a kerítés tövében az egyik belvárosi háznál, ugyancsak gazdátlanul. Dideregve bújtak össze, és éhesen, várták a valahonnan érkező segítséget. A városi roma testvérpárért senki nem aggódott, az előző napot is az állomáson töltötték. Köztudott, hogy sokan szeretik az állatokat és a gyerekeket, de őket nem szerette senki.
Az igazsághoz tartozik az is, hogy vannak, akik azért kóborolnak, mert nem tűrik a bezártságot, a szabályokat, így elszöknek az óvó, féltő, gondoskodó felügyelet elől. Gyakran előfordul, hogy megkeresik és megtalálják őket, de pár napi pihenés után ismét elszöknek, nyakukba veszik a világot. Néha például az állami gondozásba vett gyerekek éppen oda térnek vissza, ahol bántalmazták őket, de szabadon jöhettek-mehettek. Megszokták, hogy csak saját törvényeiknek engedelmeskednek, és az erőszaknak. Ugyanez történik a hajléktalanokkal, csavargókkal is, akik inkább tűrik a fagy és az éhezés kellemetlenségeit, mint hogy lemondjanak az általuk szabadnak vélt életformáról.
Kóborlók voltak és lesznek, s ha önként mondanak le a civilizáció nyújtotta kényelemről a szabadságuk fejében, elfogadom a tényt, de nem sajnálom őket. Más a helyzet azonban a döntésre még nem érett gyerekekkel vagy háziasított állatokkal, mert értük valamilyen szinten mindannyian felelősek vagyunk.
