Húsz évvel a rendszerváltás után Románia, s így a székelyföldi magyar társadalom is, egyre élesebben szembesül egy eddig szőnyeg alá söpört problémával: az egyre nagyobb létszámú és egyre szegényebb roma lakosság gondjaival. Hiába az uniós elvárások, pénzek, még csak részben sem sikerült elfogadható megoldást találni a cigányság gondjaira. Egy-egy, köreikből kikerülő hivatalnok, néhány közösségi ház, egy-két iskola, egyetemeken elkülönített pár hely ugyanis nem jelent orvosságot. Falvakon, városokon tömegével élnek, mély nyomorban, munka és pénz nélkül próbálják felnevelni a nagyszámú gyereksereget, melynek esélye sincs kitörni az ördögi körből. Ugyanolyan nyomorban tengetik majd felnőtté válva napjaikat, mint szüleik. Egy bátrabb részük elvonult Európa nagyvárosaiba, akad, aki dolgozni próbált, sokan azonban koldulással, lopással igyekeztek előteremteni a napi betevőt. Időnként kiutasítják, hazatoloncolják őket és minden kezdődik elölről.

Húsz évvel a rendszerváltás után a román állam tehetetlenül vonogatja vállát, ha szó kerül a romák gondjairól, a magyar politikusok pedig a hatalom felé mutogatnak, hárítják a helyi megoldáskeresést. Pedig amikor a magyar cigányok szavazataira van szükségük, előszeretettel keresik fel ígéreteikkel őket. A problémák meg maguktól nem oldódnak meg, a hol itt, hol ott kitörő konfliktusok jelzik, puskaporos hordón ülünk, és minél tovább halogatjuk hatástalanítását, annál nagyobb és pusztítóbb lesz a robbanás.