Egy szutykos, mezítlábas, kicsi kalányosfiúcska hosszukó, fehér káváskast vonszol, akkorát, amiben fekve elférhetne, ha pihenni engednék a nagyok. Innenfelől Papolc, túlfelől Zágon, közbül magas a Láhó hágója, s ők gyalog kapaszkodtak át az erdei ösvényen. Egy szusszanásnyi időre ledöccentik terhüket a diófa alatt, s szalonnát, almát, diót kérincsélnek cserébe portékájukért, vagy pénzt, ha van a háznál. Anya lódul le a pincébe cipóskasnyi almáért, fel a padlásra darab szalonnáért, mert szüksége van nagymosáskor a fehér ruháskasra, s az egyik szép, barna csigolyakasra is, tüzelőt behordani. Az ijedt kislány lohol mindenütt anyja nyomában, borzadva a gondolattól is, hogy egyedül maradjon ezekkel a rossz szagú, csúnya öltözékű, hangos asszonyokkal s a mezítlábas, borzas hajú fiúval. Gyermekkori életvillanás e kép, míg araszolunk göröngyös utakon Zágonban, a kalányosok falurészét keresgélve. Szent György napjára mégiscsak viráglombot bontott a zord éghajlatú hegyek alatt minden fa, s a csalóka tavaszi napsütés langymelege kigyűjtötte a Láhó alatt élő kalányosokat végedes-végig az utcára. A görögkeleti húsvét nagyszombatján öreg emberek, asszonyok kapu előtt, padokon ülve tereferélnek, apróságok hancúroznak, futkorásznak körülöttük vidám zsivajgással. A gidres-gödrös, köves, poros út két oldalán rendezettnek tűnő picurka porták sorakoznak. A kapuk mögött egy-egy helyt aprócska faházikók, odébb nagyobbak, módosabb családra vallók. Valamennyi villanyvilágítással, Digi-tévé antennával. Minden életen a lakóházzal szemben parányi sütőház áll kemencével, a telek hátsóbb fertályán csűr istállóval, állatokkal, fészer, majorságudvar kapirgáló majorsággal. Gondozott virágos- és veteményeskertek is tartoznak minden bennvalóhoz. Mintha székely életek lennének, csak kicsiben. Az utcakapuk nagy részét zöld ágak díszítik. Mint később megtudjuk, a Cartiernek nevezett kalányosfalu Gheorghe nevű lakóit illeti meg ez az egyedülálló ajándék: a zöld lombokból font kapudísz Szent György napján. Ez a zágoni kalányosok különleges falurésze, ahol zárt közösségben, nagy családként él mintegy ezer ember.

Ezek nem indiai típusú cigányok…

A társadalom- és történelemtudomány keveset tud arról, kik is a kalányosok, milyen eredetű népcsoport, mikor és honnan kerültek Zágonba. Történelmi források bizonyítják, hogy a 17. század folyamán több rendben is betelepedtek a falu nemesi birtokaira román jobbágyok. Azt azonban, hogy köztük voltak-e kalányosok is, nem tudni. Hiányoznak az átfogó kutatások, elemzések erről. A zágoni kalányosok eredetét még senki nem vizsgálta, s nem lelni a szakirodalomban róluk semmiféle adatot. Olyan etnikum ez, mely eltér mind a románoktól, mind a magyar cigányoktól. Előítéletekkel közelednek hozzájuk a más nemzetiségűek, lenézik, kiközösítik őket. Általában kreol bőrűek, barna szeműek, de sok köztük a szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű kalányos is. Románoknak vallják magukat, román a nyelvük is, görögkeleti hitűek. A fiatal generáció a kalányos megnevezést már nem szívesen fogadja. A cigány vagy roma népnév pedig egyenesen sértő számukra.

A zágoni cigány társadalom szimbolikus ranglétráján sokkal magasabb helyet foglalnak el, mint a vályogvető, magyar anyanyelvű cigányok, akik közt a múltban bizony nem volt ritka az elpusztult állattetemek fogyasztása sem.

Erdélyben több helyen is vannak román anyanyelvű kalányos közösségek. A Zágonhoz legközelebb eső település, ahol fellelhetőek, a Nagyborosnyótól nem messze elterülő Nagypatak. De a világnak is több pontján élnek kalányosok. Az interneten a magyarországi kalányosokról lehet a legtöbb adatot találni. Ilyenek például a beások, akiket teknővájó cigányokként említ a szakirodalom, mivel ősi mesterségük a fa megmunkálása volt, s a fakanál készítése, a teknővájás és a kosárfonás sokáig a megélhetés forrását jelentette számukra, akárcsak Zágon kalányosainak. A beások nyelve a román nyelv ősi, archaikus nyelvjárása, melyet azonban a román nyelvújítás nem érintett. Közéjük látogató ismerős mesélte, hogy románul társalogva jól megértették egymást. Valószínűleg ugyanarról az etnikumról van szó, melyhez a zágoni kalányosok is tartoznak, csakhogy amazok tovább vándoroltak nyugatra, egészen Magyarországig, míg ez a csoport lemaradva Zágonban, Nagypatakon telepedett le a román fejedelemségekből érkezve.

Török Samu

Török Samu tősgyökeres zágoni székely ember. A szófűzés, mesélés, székely csalafinta észjárás és nyelvjárás nagymestere. Bármiről van véleménye Zágonnal kapcsolatban, árad belőle a sok különleges történet, nem mindennapi okfejtés. Kíváncsian kérdeztem, mit tud a falujában élő kalányos népcsoportról.

,,Ezek nem indiai típusú cigányok, Üzbégisztánból és annak szomszédos országaiból származnak. Petru Rareş tartotta őköt Moldovában rabszolgának. Rabszolgaság volt ott 1849 után es vagy tíz évig. Osztán nyugatról jött a nyomás, meg kellett szüntetni a rabszolgaságot. S akkor, mikor elcsapta ezeket a cigányokot, a Kárpátokon keresztül menekültek ide. Volt falu, ahol megálltak, letelepedtek, s volt, ahova nem engedték bé őköt. El es mondják a régi emberek most es, hogy Bereckben nem engedték megállni őköt, s négy családot közülük itt, Zágonban fogadtak be az itteni románok. Ezek osztán elszaporodtak, a négy családból lett vagy négyszáz. Itt osztán korcsosodtak, keveredtek. Olyan szép férfiak s fehérnépek vannak közöttük, hogy amikor kimennek Spanyolországba, Olaszországba, Magyarországra, ott senki nem mondja meg rólik, hogy kalányosok. Olyan szépek, hogy nem ismeri meg az ember, mikor hazajönnek külföldről.

Kilencven százalékik külföldön dolgozik, s olyan gazdagok, hogy hihetetlen. Lent, a faluban a magyarok között egész utcányi házat vettek meg s építettek ki.

Nem olyanok, mint a többi cigányok, a magyar cigányok. Ezek a kalányosok soha dögöt nem ettek itt, Zágonban, tessék elhinni. Nem egyfajták a dögös cigányokkal. Szagjuk sincs, mint azoknak. Ezek soha nem keveredtek a magyar cigánnyal. Olyan, hogy valamelyik lement volna Borosnyóra, hogy cigányt vegyen el, olyan nem volt. Inkább elment Nagypatakra, mert Nagypatak is félig kalányos, s onnat vettek feleséget, de magyar cigánnyal nem vegyültek essze. Magyar fehérnépet hoztak Csíkszeredából es. Volt olyan, hogy eljött a násznép ide vendégségbe Zágonba, s mikor meglátták, hogy kikkel van dolgik, csak a keresztszülők maradtak a lakodalomban, a többi nép le se szállt a buszról. Sokszor volt így.

Románnak vallják magikot, ha azt mondják nekik, cigány, nem szeretik. Munkások, szeretnek dolgozni, s abból élnek. Munkások erősen. Mindeniknek van fejőstehene, juha, disznaja, lova. Dolgoznak. Mesélték, amikor kimentek Magyarországra dolgozni, nekiálltak, hogy kiássanak valami sáncot vízvezetéknek, s a magyarok vetették a keresztet, úgy dolgoztak ezek. S büszkén mondták azt es, hogy az ottani magyarok leültek velik enni, nem úgy, mint az itteniek, akik lenézik őköt.

Sokan tudnak magyarul. S voltak magyar nevűek es közöttik. 1940―44 között olyan neveket adtak nekik, hogy Nyerges, Nyilasi. Akkor a magyar katonák adták. Volt itt egy magyar kapitány, Szoboszlaynak hívták. Azt mondják, felállította a kést, s a karabinjával száz méterről a késnek az élit ellőtte, olyan ember volt. Vagy egyedül kiment, s meglőtt négy román határőrt. Olyan merész volt, hogy bement a román pikétre, s ott mind reszkettek tőle, olyan volt. Inkább ez adta a magyar neveket a kalányosoknak.

44 után, amikor visszatért a román uralom, a kalányosok is zelegorkodni kezdtek volt. Ugye a férfiak háborúban voltak még, s ők duhajkodtak, loptak, de nem csak itt, Zágonban, Kommandón, s máshol es lopkodtak esszevissza. De volt itt egy Pilár nevű ember, az oroszok, amikor elvonultak, ezt meghagyták itt csendfenntartónak, az felment közéjük, s rendet csinált osztán. Azt mondják, olyan rend lett, úgy félt tőle mindenki, hogy reszketett. A kalányosok elemlegették sokszor."

Kalányos vendégszeretet

Idős kalányosné egyik kapualjból barátságos tekintettel, segítőkészen figyel minket, errefelé szokatlan idegeneket látni. Amikor teknővájó mester után tudakozódunk, pattan, s invitál be a házába, beszélgetni. Hellyel s húsvéti kaláccsal kínál, s látszik rajta, vérig sértődne, ha nem fogadnánk el. Ileana Roman vendégei leszünk hát rövid időre, s ő kíváncsi kérdéseinkre kimerítő választ ad folyékony magyar nyelven, miközben elmeséli a kalányosok lakta falurész összes gondját-baját. 1938-ban zágoni székelyek közt született, járt iskolába, élte életét, s nem csupán nyelvüket, húsvéti hímes tojásukat, kalácsreceptjüket, vendégszeretetüket, de még varrottasaikat is átvette. Ruhája, sokszobás háza patyolattiszta, szinte semmiben nem különbözik sem kívül, sem belül a székelyekétől. Az eltérés a származásán túl talán annyi, hogy ősztől tavaszig, mikor lehull a lomb, férjével, Petre Romannal lovas szekérre ülnek, erdőbe mennek, fűzfát, csigolyát, mogyoróvesszőt gyűjtenek. Majd hosszú, hideg téli napokon át kötik a vesszőseprűt, fonják a kosarat, faragják a fakanalat, s viszik piacra nem csupán a faluban, hanem Bodzafordulóra, Bárkányba, Kovásznára is, hogy kis nyugdíjuk mellé csekélyke jövedelmet összekaparjanak. Dolgoztak keményen teljes életükben, s még most is, immár öregen, meggyengülve, elfáradva is húzzák az igát, míg a Fennvaló úgy rendeli. Töretlen hittel, Istenbe vetett bizalommal, ünnepekkor áhítatosan, hétköznapokon serény munkában, emberségben.

Ha lehull a lomb

Vannak egy-egy etnikumhoz kapcsolható, arra tipikusnak mondható foglalkozások, amelyekhez gyakran előítéletes gondolatok fűződnek. A seprűkötés, teknővájás, fakanálkészítés jellegzetes cigány foglalkozás volt. Ma már csak kevesen ismerik e mesterségek fortélyait, hamarosan feledésbe is merülnek. A román anyanyelvű zágoni kalányosok is faművességgel foglalkoztak régi idők óta: teknőt, puliszkakeverőt, laskasirítőt, orsót, vesszőseprűt, fakanalat (innen a kalányos népnév) készítettek, kosarat kötöttek. Apáról fiúra, anyáról leányára hagyományozódott a mesterség tudása és gyakorlása. Egykoron megélhetésüket jelentette ez, ma ellenben alig találni egy-két öreget a faluban, aki érti még a fák szavát. Ki a fában a természetet is tiszteli. Ki csak alvó állapotban vágja ki a teknőnek, fakanálnak, seprűnek valót, mert úgy hiszi, hogy a fa, amikor él, akkor fájdalmat érez. Csak lombhullatás után, amikor elaludt a fa, november közepétől februárig nem fáj a vágás, hisz olyankor a törzséből az életerő leáramlik, leszáll a gyökerekbe ― magyarázza Gheorghe Danila, a nyolcvanhatodik esztendejét taposó teknővájó szomszéd. Házába invitál barátsággal ő is, széket töröl nekünk, miközben mesél, mesél rendületlenül, tüneményes magyarsággal, huncutkodva, pajkosan. Hogy s mint élt ötven évet egy Nagypatakról hozott magyar asszony, Rózsika oldalán, s milyen boldogok voltak együtt. Ő varrta azt a falvédőt is valamikor házasságuk kezdetén, mely ott árválkodik most az ágya fejénél. Odapillantok, s tényleg: ,,Nincsen a világon nagyobb boldogság, mint a szerelemből kötött házasság" ― hirdeti a magyar falvédő a román nyelvű kalányos házában. A teknővájás, faművesség, seprűkötés mellett különleges tudományt is magáénak vallhat Danila Gyuri bá, ahogy magát megnevezi: tenyérből jósol, ráolvasással gyógyít, elűzi a gonosz szellemeket, varázsolja a jót s a szépet. Hamarjában azt is megtudom a teknőkészítés fortélyai mellett, hogy nyolcvanéves koromban fogok meghalni, s hogy sok-sok irigyem van, de legyőzöm őket. Olyan könnyedén, mint ő a juharfát, nyárt, hársfát, jegenyét s a fűzfát, amiből készíti a teknőket. Régen töméntelen tekenyőt vájt ki s adott el, akkor könnyű volt, mert jobban bírta magát, mint most, s volt is, akinek eladni. Még most is kiváj egy-egy tekenyőt, kifarag néhány fakalányt, nyolcvanhat esztendő súlya alatt kétrét görnyedten, de ritkán, s azt is csak megrendelésre. Másképp nem lenne, ki megvegye. ,,Ma a nép nemigen vesz tekenyőt fából, nem süt otthon kenyeret, akkor minek vegyen."

Manapság a fa beszerzése is nehéz, nem úgy, mint régen. ,,Nem menyünk az erdőbe lopni mán, most nem lehet. Van emberem, erdőpásztor. Ő adja a fát, csinálok neki es tekenyőt, s nekem es. Fele-fele. A policistnek is csináltam húsz darab fakalányt, domnu Dilnek, s ad fát érte."

Kisgyermek kora óta köti a seprűt, fonja a kosarat Ileana asszony is, még édesanyjától tanulta annak idején. ,,Akkoriban mindenki tudta kötni a kast, seprűt, csak most, ’89 után mán a fiatal nem akar ilyeneket dolgozni. Inkább ül, s nézi a televíziót. Mán szégyelli, hogy menjen árulni a faluba, hogy vegyenek egy kasocskát. Ha volna egy szövetkezet, egy patron, aki megvenné, akkor mindenki csinálná."

Ileana nénitől tudjuk meg azt is, hogy a kalányosok lakta Cartierben elég nehezen élnek az emberek. Sokan napszámra járnak, mikor zajlik a mezei munka dandárja, nyáron vadgyümölcsöt gyűjtenek. Néhányan csekélyke nyugdíjból élnek, a fiatalok ide-oda elmenegetnek magáncéghez dolgozni, még Brassóba is, de ,,kicsit fizetnek nekik, pedig szegények egész nap mennek". Sokan külföldön találják meg az érvényesülés és kenyérkereset lehetőségét. Ők a szerencsésebbek, mert hazahozott keresetük révén itthon kiemelkedhetnek a kalányossorsból, kiköltözhetnek a ,,faluba", a magyarok közé, házat vehetnek ott. A hagyományos kalányos mesterségeket csupán néhányan űzik még. Ha pusztán ebből kellene megélni, éhen halnának ― magyarázza Ileana Roman ―, mert a mai műanyag világban már nincs igény a kalányosok termékeire, nincs vásárló.

A csigolyakas titka

A kosárfonás mesterségét az udvar hátsó részén terpeszkedő fészerben ismerteti Ileana néni. Egész halom kosár hever itt egymáson, a télen készítette, s még nem tudta eladni. Egyedül fonta mindet, a férj, Petre Roman inkább fakanalakat farag. De az alapanyagot együtt szerzik be ősszel az erdőből, patakmartról, innen-onnan, ahonnan lehet. A fészert megtöltik nyers vesszővel, s hogy ki ne száradjon, mert akkor nem lehet belőle dolgozni, nejlonnal s pokrócokkal jól betakargatják. Aztán neki egész télen van, mivel foglalkoznia. S ha ideje engedi, még az osztovátát is elő-előveszi, megszőni rajta néhány sing rongyszőnyeget, amennyi kell a házba s a családnak.

Kétféle kast szokott fonni, mint mondja, kávás kast és csigolyakast. A kávás kas fehér és könnyed. Hasított mogyorófaveszszőből készül. Hosszúkás ruháskast, kisméretű cipóskast, füles málnászókast köt így. Ezek elkészítése sokkal nehezebb, és több időt igényel, mint a csigolyakasoké. Azok súlyosabbak, míg ki nem száradnak, de hamarabb és egyszerűbben elkészíthetők. Hántolatlan csigolyafűzből vagy sima fűzfavesszőből készülnek. Aljuk gömbölyű, formájuk kerek. Elsősorban krumpliszedésre, fabehordásra vásárolják az emberek. Ezzel még lehet jobbacskán üzletelni, magyarázza az idős kosárkötő asszony, miközben megmutatja, hogyan készül a csigolyakas. Két egyforma, erősebb ágat a fenék méretének megfelelően egymásba kell helyezni, és ezt körbefonni. Ide kell a vesszőket beledugdosni és felhajtani. Ezután a vesszők körbefonása következik. Végül a kiálló részek levágásával nyeri el végleges alakját a kosár. Minden különösebb mérés nélkül, csak szemmértékre dolgozik, a kész termék formája mégis meglepően arányos. Egy nap alatt elkészül egy átlagos méretű csigolyakas, amit 15 lejért lehet eladni. A kisebbekből kettő is meglesz egy nap, de azokért kevesebbet kérhet. Csurran-cseppen ebből is kenyér annak a kevés embernek, aki nem szégyell ezzel foglalkozni. Ám igazi megoldást a kalányosok népének talán az jelentene a megélhetésben ― amint Ileana Roman is megfogalmazta ―, ha intézményesen, cég megbízásából, biztos kereset reményében dolgozhatnának, és akkor nem lenne szégyen ez a munka számukra. Esetleg az eleiktől tanult, hagyományos kosárkötő tudományukra ráépítve elsajátíthatnák a modernebb, esztétikusabb küllemű bevásárlókosarak készítését is a fiatalabbak, akik még tanulékonyak, s akkor talán könnyebb volna a megélhetés a Láhó alatt.