A telepen a vallásosság valóban mély gyökereket eresztett, és hatása a mai napig erősödik. Évtizedek óta foglalkozik a katolikus egyház az őrkői cigánytelep lakóival Sepsiszentgyörgyön, és különösen az utóbbi húsz évben e munka kimondottan látványos eredményeket szült.

Noha anyagi természetű elemi gondokkal küzdenek, a vallásos erkölcsiség hatása lemérhető a telepiek életmódjának változásain, s nem csupán a felső rétegén, hanem az alsó fertály, a „Gödörben" lakó, mély szegénységben tengődő nincstelenek viselkedésén is. Amióta elárasztották a várost az árpataki és hidvégi, illetve az Olton túli, Brassó megyei román cigányok, még inkább szembeszökő, amit Baricz István, a Caritas jótékonysági egyesület felelőse így fogalmaz meg: szentgyörgyi cigányt nem látunk koldulni a városban. Ha van is köztük kéregető, azt a telepiek kiközösítik — jegyzi meg Márkus András plébános, és hozzáteszi: „Aki végignézi, hogyan viselkednek a hívek az apácakolostor melletti templomban mise közben, illetve ahogy a gyermekek felolvasnak a Szentírásból, az mérheti le igazán, mekkora a változás az alig két évtizeddel korábbi állapotokhoz képest."

Teréz Anya és leányai

Eme civilizációs misszió eredetének nyomába eredve, mindjárt az elején elutasításba ütközött a riporter. Egyszer régebb sikerült bejutnia a Teréz Anya alapította kolostorba, interjút ugyan nem készíthetett az apácákkal, megengedték viszont, hogy körbesétáljon az intézményben. Ez még a kilencvenes években történt, elesett öregasszonyokat istápoltak akkor a zárt falak között. A mostani, lengyel származású főnök asszony, akárcsak elődje, szintén elzárkózott a beszélgetéstől. A rend szabályaira hivatkozott, meg arra, munkájuk eredménye önmagában is beszédes.

A történetet mégis kezdjük az apácákkal, bár az előzmények, mint látni fogjuk, régebbre nyúlnak vissza. Nos, Márkus András úgy tudja, Teréz Anya, aki a világ püspökeivel levelező viszonyban állt, gyulafehérvári Bálint Lajos érsektől is megérdeklődte, hova lenne sürgős bizonyos szociális gondok megoldása végett — a rend a szegények legszegényebbjeit hivatott szolgálni — apácákat telepítenie. A Bukarestbe érkező Teréz Anyát Robu érsek rögtön körbevezette a főváros nyomornegyedein, de mivel tudott Bálint érsekről, meglátogatta őt is Gyulafehérváron. Elbeszélgettek, és mivel az érsek 1957—62 között Sepsiszentgyörgyön volt segédlelkész, ismerte az itt egy tömbben lakó őrkőieket, és úgy vélte, itt lenne érdemes elkezdeni. ,,A templom és a rendház két év alatt épült fel, de Teréz Anya, ahogy elment, rögtön négy apácát küldött Szentgyörgyre, akik az Állomás negyedben abban a magánlakásban telepedtek meg, amelyet Csató Béla esperes úr megvásárolt már korábban, s ahol a negyedi pasztoráció beindult. Volt két szoba egybevágva, az volt a kápolna, egy harmadik szobában laktak az apácák, mellette egy konyha és egy fürdőszoba. Aztán két év után az apácák kiköltöztek az időközben felépült rendházukba."

Az apácarend szentgyörgyi történetét kitérők tarkították, kereste a helyét a romániai zűrzavarban, s elsődlegesen más feladat kötötte le, annyira, hogy Márkus tisztelendő úr, a cigányok papja, ahogy nevezik, végül oda jutott, hogy szorosabb viszonyt szorgalmazott az apácarend és a romák között. No de ő maga hogyan szerezte fenti minősítését? „Amikor Bálint érsek úr engem 1991-ben Sepsiszentgyörgyre helyezett, a papi múltamból tudta, hogy én Gelencén mint segédlelkész sokat foglalkoztam a cigányokkal, eljövetelemkor még ajándékot is kaptam tőlük, egy fehér inget, hogy — mint mondták — legyek én is »úriember«. Nos, amikor idehelyezett, én nem tudtam, hogy ebben még milyen meggondolás játszott közre, de rólam tudták, hogy bárhol vagyok, én a cigányokkal szívesen foglalkozom. Beköltöztem a Csíki utcai plébániára, és két nap múlva csöng a telefon: az érsek úr. »András, azért küldtelek Szentgyörgyre, hogy legyen gondod a cigányokra is.« S akkor szól ’91 augusztusában bentről Szabó Lajos esperes, hogy Teréz Anya leányai kinn laknak az állomáson, és jó lenne, ha átvenném az állomási pasztorációt, mert előbb-utóbb az én híveim lesznek, mivel kiköltöznek majd az Őrkőre. Kíváncsian kimentem, hogy ismerkedjem meg a nővérekkel. Ők, ahogy észrevették, hogy tudogatok angolul, megkértek, misézzek nekik mindennap angolul. Szívesen, bár még soha nem tettem, de megpróbálhatom. Így kerültem kapcsolatba velük, ők mutatták meg nekem, hova épül a rendház. ’91 végén a templom már szinte be volt fedve. Amikor már be lehetett menni, kezdtem hívogatni a gyerekeket hittanórára. Egy fél órácskát, egy háromnegyedet ott, a hidegben, de a templom szépen épült, és ’92 májusára teljesen pontra volt téve, már lehetett misézni benne. Közben belejöttem a cigány pasztorációba, 1992. december 8-án volt az első ünnepélyes mise, és azóta minden vasárnap itt, az új templomban."

A telepiek igényei

— A nővérek ’93-ban költöztek ki, és kezdetben valóban nem a helyiekkel foglalkoztak. Romániában Bukarestben és Szentgyörgyön épült fel az első két rendház, utána Bákóban egy harmadik, most négy rendházuk van, mert Bukarestben még egyet alapítottak. A kezdetek kezdetén az utcagyerekeket szedték össze Románia nagyvárosaiból, és az elhagyott öregasszonyokat, öregembereket, ezeket elosztották, Sepsire az öregasszonyok kerültek. Vagy öt éven át azokat gondozták a rendházban, és a cigány pasztorációba csak annyira kapcsolódtak be, hogy vasárnaponként ott voltak a szentmisén. Nagyon el voltak foglalva a saját rendházukbeli munkájukkal.

— Ez valóban elégedetlenséget szült a cigányok körében, és én meg is értettem őket, mert az eredeti elgondolástól eltértek a nővérek. Az öreg nénik után szellemi fogyatékos leányokat hoztak, azok között pedig kettő is olyan volt, hogy egész éjszaka visongott, nagyon éles hangon, még az én lakásomban is lehetett hallani. A környéket nagyon zavarta. Ez addig ment, míg a második nagy vizitációra sor nem került. (A renden belül különben az összes volt szocialista ország egy tartományt képez hetven rendházzal, a központja Lengyelországban.) Teréz Anyának ez volt a második látogatása Sepsiszentgyörgyön, és én akkor elmondtam neki, hogy szeretném, ha a nővérek a plébániával mint egyházi szervezettel közösen dolgoznának a cigány pasztorációban. A második látogatáskor a tartományfőnöknőnek is elmondtam, hogy az lenne jó, ha a gyermekeket elvinnék innen, és a nővérek a cigány oktatásnak lennének valamilyen módon a hasznára.

Nos, ma ez folyik az Őrkőn úgy hat éve, 2003 óta, miután a rendház felszabadult e feladatra. De miből áll a foglalkozás?

— Nagyon ügyesen csinálják, különválasztva a fiúkat és leányokat, mert serdülőkorban könnyebb külön foglalkozni velük. De nevelik az asszonyokat, eljárnak a legelesettebb magyar családokhoz is. A plusz, amit a gyerekeknek nyújtanak, hogy délután behívják őket. Mit csinálnak? Végül is imádságos lelkülettől áthatva, az iskolában tanultakat átismétlik. S a tanítók közül kettő is bekapcsolódott e munkába, sőt, még civil is jár fel a városból. Kezdődik imádsággal, utána előveszik a leckéket, aztán kis éneklés — szóval, a délutánjukat kitöltik ezzel. Na most, a hat apáca egyszerre hat csoporttal tud foglalkozni, hét végén délelőtt ez a hat csoport, délután az a hat csoport. Az I—IV. osztályosok rendesen járnak, a nagyobbak már kevesebben, de aki az iskolából nem hiányzik, az oda is eljár.

Ahol a szülőnek sem érkezése, sem tudása, hogy segítsen, ott e foglalkozást nyugodtan nélkülözhetetlennek nevezhetjük.

Harminc elsőáldozó készült a szertartásra beszélgetésünk idején, a plébános úr tanúsága szerint mind a legszorgalmasabb tanulók közül kerültek ki.

Az evangelizáció kezdetei

Kis zárójelet nyitunk az őrkői misszió mai működésének ismertetésében. Az itteni egyházi munka ugyanis jó pár évtizeddel korábban vette kezdetét, amikor a város katolikus plébánosai először felvették a kapcsolatot az itteni vajdával, mert az egyre szaporodó közösség felkeltette érdeklődésüket. A ma 69 éves Dima Dániel meséli, akit pár évvel korábban, mielőtt új viszonyok alakultak volna ki az Őrkőn, még méltán lehetett az édesapjától örökölt vajdai címmel illetni. Gyermekkori emlékeit idézi fel kérésünkre:

— Amikor Bálint Lajos tisztelendő, most nyugalmazott érsek, volt a pap, mi kezdtünk oda járni le a templomba. A cigányság még nem járt, mi kezdtük, egy leányka, én és a szülők. Eljött a tisztelendő úr házszentelni. Olyan jól megtelepedett nálunk, s azt mondja apukámnak: Dani bácsi, én szeretnék kijárni ide, s tanítani a gyermekeket hittanra. Akkor még nem voltak cipők s ez a nagy úri élet, mezítláb jártunk, s egy kis topánkába, ahogy lehetett. Azt mondja apukám: Nagyon szívesen — jó nagy volt a konyha, 4x4-es—, itt, a konyhában! Na, azt mondja, veszünk — vinilin még nem volt — kátránypapírt, hogy Regina néni tudja könnyebben feltörölni télen a sárt. És a tisztelendő úr megkezdte már akkor, kedden és pénteken. Jövögettek. Én voltam a futár. Gyertek, mondom, mert itt van a tisztelendő bácsi, és hoz cukorkát, nápolyi szeletet, ezt-azt. Gyertek, hallgassuk, milyen szépen megtanít. Előbb jöttek öten-hatan, a végén már annyian voltak, hogy hozott padokat, ügyesen le voltunk ülve, s hallgattuk a hittanórát. Lettek elsőáldozók, ahogy nőttek, bérmálások, s amikor innen elhelyezték, az volt neki a véleménye, hogy a szentgyörgyi cigányságot fel kell karolni. Azóta sok pap volt, nem is jut eszembe, hány. Jött Csató Béla. Annyian voltak, nyáridőben a csűrkaput megnyitottuk, hozott még filmet is, néztük Jézusnak a keresztre feszítését. Később tartott külön a nagyoknak. Feljött egyedül, és hazafelé én elkísértem a Kolcza tetejibe. Olyat csinált, amikor nagyobbak voltunk: na, aki el tudja mondani a tízparancsolatot, kap egy rózsafüzért. Hát én akkor éppen az erdőn voltam... Egyszer fel is jelentették volt apukámat, hogy sok gyermek jár oda hozzánk. Az öreget bévitték, és kérdezték. Azt mondták: propaganda. Így mondták. Az? Valami kormányellenes… De Csató Béla jött, és azt mondta: Nem! Csak hittanra tanítjuk a gyermekeket. Hogy művelődjenek. Szóval, valaki feljelentett, mert a gyermekek mind idehúzódtak. Aztán amikor apukám megbetegedett — meg is halt később —, azt mondta: Soha a papokat ki ne szorítsátok a lakásból, engedjétek, hogy tanítsák a nyelvet! Úgy is lett, engedtük. Nagy lakás volt, négy szoba, kamra, előszoba, nagy csűr, istálló. Ott áll most a templom. Csató Béla egyszer eléemlítette, hogy vesznek anyukámnak egy kisebbet, s ebből legyen egy kápolna. Úgy, hogy az összes fal kiütődik, s a rengeteg gyermeknek egy szerényebb misecske tartható. Már csak anyukám lakott ott a kisebb leánnyal. Nem voltam ellene, beléállottunk, mind a négy testvér, hogy ott legyen templom.

A valamikori családi telket megvette az egyház, sokáig használta, majd oda építették a kolostort és a rendházat a rendszerváltást követően. S kiegészítették mindezt egy iskolaépülettel, melyet ma állami iskola bérel, s mely bizony, megér egy misét, ahogy mondani szokás, mert jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni. Erről legközelebb.