A sertés ugyanis csak a lédús leveleket vagy a húsos, finom rostú szárakat fogyasztja szívesen, míg az elfásult szárrészeket érintetlenül hagyja. Ingoványos, mocsaras területeken is szívesen tartózkodik, mert férgek, giliszták, csigák után turkálhat. Itt viszont, amennyiben a talaj tüdő-, illetve szőrférgekkel is fertőzött, egyrészt az élősködők elfogyasztásának veszélye forog fenn, másrészt e területek nagy mennyiségű savanyú, csökkent értékű növényzete nem táplálja jól. A nádasban is szívesen legelész a sertés addig, míg zsenge és cukordús. A tarlókon és tarlóbuktatásokon az eke megérkezéséig az elhullott kalászok és szemek, a gyomok összegyűjtése révén pedig jól hízik. A legjobb legelőnek a vörös herés bizonyul, amely rostban szegény, de fehérjében, ásványi anyagokban, ízanyagokban bővelkedik. Az egygyomrú sertés a nedves herétől nem fúvódik fel. A lucerna, mivel kevesebb levelet és több szárat növeszt, a sertést nem táplálja olyan jól, mint a here.

A legeltetés kezdésének javasolt időpontja akkorra esik, amikor a fű vagy pillangós még nem fásult el, magassága legfeljebb 15—20 cm. A jó kihasználás érdekében indokolt a szakaszos legeltetés, jó eredménnyel használható a villanypásztor. Kihajtáskor először a már lelegelt szakaszokra kell terelni a falkát, csak azután hajtsák a még érintetlen, friss legelőrészekre. Így a kevésbé kedvelt füveket is lelegelik a sertések. Az elfásultnak indult szakaszt le kell kaszálni és a kérődzőkkel megetetni.

Értékesebb legelőn (pl. here) ne tartózkodjék egész nap a sertés, hanem csak bizonyos ideig. Így leghelyesebb naponta háromszor két-két órára kihajtani a jó minőségű legelőre, ennyi idő alatt négy-öt kg zöldet is képes elfogyasztani. Így a sertés a legeltetési időt evésre használja, nem túr, elpihenve utána jól emészt. A déli forró órákban ajánlatos víz mentére, árnyékos erdőszélre vagy egyszerű fészerek alá hajtani, ahol a forróság és a tűző nap ellen védelmet találnak. A szállások a legegyszerűbbek lehetnek.

Nagyon meghálálják a sertések a legelő közelében a fürdőt, ahol forró nyári napokon lehűthetik magukat, a bőrükre tapadt sárréteg pedig a nap tűző sugarai, a bőrgyulladás ellen védi őket. Különösen a festékanyag-mentes, fehér bőrű sertéseket kell védeni, mert sokat szenvednek a bőrgyulladás miatt. Lehetőleg kerülni kell az esős időben való legeltetést, mert a talaj tiprása árt a növényzetnek, másrészt az ilyen talajban többet túr a sertés (a feltalajba húzódott földigiliszták ingerlik erre). Ugyanakkor, ha lehetséges, a sertést csak addig hagyjuk a legelőn, amíg folyamatosan eszik, mert különben turkálásával rongálja. Mihelyt jóllakott, turkálni kezd. Ekkor kell más területre terelni, ahol nem tesz kárt.

A terület kiválasztásakor fontos a könnyű megközelíthetőség ember és gép számára. A szabad tartáshoz szükséges eszközök az állatok szélsőséges időjárás elleni védelméül szolgáló ,,kunyhók", melyek egyedi fiaztatók vagy csoportos elhelyezésre alkalmas fából, műanyagból vagy fémből készült, szigetelt, vastag alomszalmával ellátott, mozgatható építmények. A terület körbekerítésére, illetve az egyes legelőszakaszok elválasztására alkalmas az előbb említett villanypásztor, két vagy három drótsorral. Nyáron szükséges a fürdőző, dagonyázó létesítése, ahol a sertések sárral tudják befedni testüket. Ez segít a hőszabályozásukban, és védi a napégéstől. Védelmet jelenthet a legelőn felépített földhányás, amely szélfogó. A kiegészítő, koncentrált takarmányok etetése történhet fából vagy fémből készült önetetőkből, illetve granulált takarmány esetén a földről is. Ugyanakkor gondoskodni kell a higiénikus ivóvízellátásról.

A hagyományos, zárt tartási rendszerrel összehasonlítva ez a technológia lehetőséget kínál a beruházási költségek, illetve az összköltségek mérséklésére, amelyek végül is a sertéshús előállítási árának csökkenéséhez vezethetnek. Dániában és Amerikában léteznek telepek, amelyek a téli időszakban is szabad tartással működnek, ekkor a takarmányfogyasztást 15—20 százalékkal kell növelni, a hőmérséklettől függően.

E sorok szerzője Svájcban tapasztalhatta a szabad tartás előnyeit. A gazda a sertések részére saját legelőjéből villanykerttel szakított ki egy 334 hektáros területet. Tavasszal vásárolt száz süldőt, és azokat őszig hizlalta, amikor egyszerre adta el. Az állatok védelméül a nálunk is használatos iglu típusú műanyag borjúketreceket használta. Az állatokhoz egyszer-kétszer járt ki hetente, ekkor feltöltötte koncentrált takarmánnyal az önetetőket, és meggyőződött, hogy minden rendben-e. A terület összetúrása nem zavarta, hiszen ősszel megtárcsázta, és felülvetette, a következő évben máshová telepítvén a sertéseket. Minimális munkával is jó a fizetség — állította meggyőzően a svájci gazda.