Szlovákiában ugyanis ma lép életbe a június végén a parlament által szigorított, legdohosabb nacionálkommunista időkre utaló államnyelvtörvény, mely egyebek mellett előírja, hogy a nyilvános közlésben szlovákul kell használni a földrajzi elnevezéseket (akárcsak a romániai diktatúra utolsó, sötét éveiben!), az egészségügyi és szociális intézményekben pedig csak ott beszélhet a kiszolgáló személyzet magyarul a pácienssel, ahol legalább húszszázaléknyi magyar él, mi több, aki helytelenül használja a szlovák nyelvet, akár ötezer eurós pénzbírsággal büntethetik.

E kórtünetként is értelmezhető jogszabály életbelépését megelőző, dicstelen momentum augusztus 21-éhez köthető, amikor Sólyom Lászlót a pozsonyi hatóságok nem engedték be az ország területére. Ezt a gesztust nem csak a magyar köztársasági elnök nevezte példátlannak, a két szövetséges állam viszonyában megmagyarázhatatlannak és kimenthetetlennek, a történtek kapcsán kemény bírálatokat fogalmaztak meg az európai tekintélyes lapok is, számon kérve az Európai Uniótól, miért elnéző a szlovák önkényeskedéssel szemben. Brüsszelben eközben az Európai Bizottság visszafogottan jelezte, hogy a magyar—szlovák diplomáciai incidenst olyan kétoldalú ügynek tekintik, amelyben a testület semmilyen formában nem érintett. De az EU — mely például precízen szabályozza, hogy a régi típusú, százwattos villanyégőket mikortól nem lehet forgalmazni — hasonlóképpen nem foglalt állást a szlovák nyelvtörvény ügyében sem.

Így aztán teljesen érthető, hogy a Kárpát-medencei erőteljes tiltakozáshullám során nem csak az ,,értelmetlen, buta és káros" nyelvtörvény ellen lépnek fel — a vasárnapi szegedi Kárpát-medencei ökumenikus nagytalálkozó résztvevői, egyházi, polgári és politikai képviseletei a felvidéki magyarság iránti együttérzéssel emelték fel szavukat a szlovákiai államnyelvtörvény ügyében, annak haladéktalan felülvizsgálatát, illetve visszavonását követelve a posztkommunista szlovák kormánytól —, hanem, miként Tőkés László EP-képviselőként fogalmazott: az Európai Uniótól joggal várjuk el, ne folytasson struccpolitikát, hanem utasítsa el az alapelveivel ellentétes szlovákiai államnyelvtörvényt.

Valójában ez esetben válna érzékelhetővé, hogy a pénzügyi és kereskedelmi kötelezettségeket igen precízen megfogalmazó brüsszeli testületek — melyek kisebbségi kérdésekben ez ideig általában nagyon visszafogottnak, pontosabban konfliktuskerülőnek mutatkoztak — nem csak egy tekintélyes, az átlagos adófizető képzeletét felülmúló bürokratikus óriásgépezetet jelentenek, hanem érdekeltek a kisebbségi jogok betartásában, az anyanyelvhasználat lehetőségének mindenkori biztosításában is. Mert azt, hogy egy diplomáciai incidens vagy e századhoz teljességgel méltatlan nyelvtörvény valamelyik EU-tagország ,,belügye", már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazták a közép-kelet-európai diktátorok.