Most, hogy eddigi tevékenységünk egyenes következményeként nyakon csapott a gazdasági válság, annyira, hogy ebből a kátyúból nehezen lesz kikecmergés, és már a főembereink is azon keseregnek, hogy már lopni sincs mit (így tehát államszinten is elkezdtünk kéregetni), felidézhetőek a költői sorok.
A két jó barát
Ki mindig együtt jár
S csak akkor kéreget
Ha lopni nem lehet.
Mivel mindenki a megoldást keresi a túlélésre, szerény hozzájárulásommal ajánlanék egy lehetőséget. Példa van rá, hogy közösségünk sok évszázados megmaradásában fontos szerepe volt a székely törvénykezésnek, amellyel rendet tudtak tartani (ó, a gyönyörű képességünk, a Rend), így a mostoha körülmények (soványka földek, zord időjárás) ellenére is szabad székelyek maradhattak. Idézném: Ha a bírók közül valamelyik Istenét elfelejtve és a maga idvességet is hátra hagyván, vagy könyörgésért, vagy ajándékért, vagy a maga hasznáért az igaz útból valamely felé kitérve, az olyan mindjárt örök számkivetésre szentenciáztassék, amellett minden ingó-bingó marháit és örökségét elvezesse, és Székely országunkban ne maradhasson és ne is lakhassék.
Hogy mennyire elfelejtettük ezeket, és hogy milyen következményeket vontak maguk után, arra jó példát kapunk a világhírű könyvek szerzője, az amerikai Julian Rubinstein A whiskys rabló balladája című könyvében, melyben leírja (67. oldal): A whiskys — Ambrus Attila — nem ismerte jól az apját.
Ambrus Károly valóban lefizette egy disznóval a helyi bírót, hogy a fia nála maradhasson, de ezek után, akárhányszor részeg volt, mindig jól elagyabugyálta. Márpedig szinte mindig részeg volt.
Nem szükséges mélyrehatóbb elemzés arra, hogy megértsük, ez a bírói ,,tévedés" mibe került a társadalomnak. Ha csak egy kis részét is kellene megfizetnie a bírónak, eladhatná a gatyáját is. Na de nálunk ilyesmi fel sem tevődik, és bizonyára ez a bíró ma is kiemelt nyugdíjat élvez.
Tisztelettel,
TÖLGYES LAJOS
