Mintegy fél éven át tizenegy diáknak főztem, mosogattam, mostam, takarítottam kollégáim és ,,gyermekeim" segítségével. Néhány nap alatt megismerkedtem a tanulókkal, akik barátságosak, nyitottak és kedvesek voltak velem, de nehezen tudtam elfogadni a négy családnak helyet adó épület rendjét, törvényeit, rideg szabályait. Egy példa ezekre a szabályokra: gyakran baj származott abból, ha az első emeleten lévő lakásotthonból átmentek a gyermekek a második emeleten található család lakásába, meglátogatván barátaikat.
Sem könyvtár, sem mozgás, csak a képernyő
Amint munkámat megkezdtem, szomorúan tapasztaltam, hogy semmilyen szervezett szabadidős program nem létezik a kettes elhelyezési központnál, a diákok leckéik elvégzése után vagy a televíziót bámulták, vagy a számítógép előtt töltöttek el hosszú órákat, vagy egyszerűen csak ültek az udvaron a szürke, kopott padokon. Megtudtam, hogy az épület földszintjén van egy edzőterem, amely soha nincs nyitva; állítólag könyvtár is létezik, de annak ajtaja ugyancsak folyton zárva volt. Az akkori igazgató úrtól engedélyt kértem és kaptam az edzőterem kinyitására és használatára. A meglévő szegényes, elavult sporteszközöket sikerült kibővíteni Zöld Márta és jóakaratú barátai (svédországi magyar ismerőseim) anyagi támogatásával. A megyei gyermekjogvédelmi igazgatóság segítségével bérleteket vásároltunk a szentgyörgyi uszodába, ahová hétvégeken levonatoztunk növendékeinkkel, és felejthetetlen pillanatokat töltöttünk el. Amikor alkalom adódott, néhány fiatallal eljártunk a kézdivásárhelyi református egyházközség által szervezett Kálvin-központi estekre, ahol énekeltünk, beszélgettünk, imádkoztunk, süteményt, teát fogyasztottunk, és mindannyiszor lelkiekben gazdagodva tértünk vissza az otthonba.
A fentebb említett szabadidős programokat munkaidőmön kívül sikerült megszerveznem és megvalósítanom, ugyanis a kötelező nyolc- vagy sok esetben tizenkét órai munka alatt ez gyakorlatilag lehetetlen volt. Legényember lévén szívesen szenteltem magánéletem nagy részét az elhagyatott gyermekekre — valahányszor velük voltam, megtapasztalhattam a bibliai igerész valóságát, miszerint aki mást felüdít, maga is felüdül.
Szűkös az élelem
Nevelői munkám során ugyancsak szomorúan és felháborodva tapasztaltam, hogy a gyermekek mindennapi tápláléka vitaminokban és ásványi anyagokban egyaránt hiányos, gyakorta előfordult, hogy egy gyermek (legyen az 8 vagy 22 éves) hetente csak 2 dl tejet ivott, és gyümölcsöt is csak ritkán látott. Személyi naplómba rendszeresen feljegyeztem a tizenegy személyre jutó, konyhai mérleggel lemért napi élelmiszeradagot. Kiderült, hogy a mindennapi táplálék nemcsak vitaminokban, ásványi sókban, nyomelemekben szenved hiányt, hanem kalóriában is. Észrevételeimet közöltem kollégáimmal, az elhelyezési központ vezetőségével, majd Vass Mária Kovászna megyei gyermekjogvédelmi igazgatónővel, aki csodálkozva olvasta a napi élelmiszeradagokról szóló feljegyzéseimet, és ő is megállapította, hogy valóban keveset adnak enni a kézdivásárhelyi 2. számú elhelyezési központ gyermekeinek.
A kézdivásárhelyi vezetőség nagyon ideges és mérges lett rám. Nevelőkollégáim — állásukat féltve — érthetően nem mertek sehol feljelentést tenni az észlelt hiányosságokról, de nekem nem volt veszítenivalóm, úgy éreztem, nem hagyhatom szó nélkül, hogy míg a szegény gyermekek éhesen maradnak, addig az irodabeli személyzet bőséges ebédeket fogyaszt el napi rendszerességgel (egy alkalommal bementem a gyermekotthon irodájába, és a szemem láttára próbálták elrejteni a tányérjukban lévő sült csirkecombokat). Miután lelepleződött, hogy nem megfelelően gondoskodnak a gyermekotthon lakóiról, összehívták a nagygyűlést, és a felelős személyek próbálták tisztára mosni magukat. A diákok élelmiszeradagja érdekes módon napok alatt megnövekedett, hetente több alkalommal (szinte naponta) fogyaszthattak húst, tejet, tojást, zöldséget és gyümölcsöt.
Mintegy három hónapon keresztül tartott a ,,mennyei" állapot... Hat hónapi nevelői munka után beadtam a felmondásomat, külföldi munkát vállaltam (helyettesítő alkalmazott lévén a gyermekotthonban, csak két hétig dolgozhattam volna felmondásom időpontjától számítva). Ennek végeztével megnősültem, és visszakerültem feleségemmel Kézdivásárhelyre. Engem a város polgármesteri hivatala alkalmazott, nejem hittanoktatóként kapott állást a város két iskolájában.
A templomozást is tiltották
A helybeli református lelkipásztor egy nap közölte velünk, hogy keresztszülőket keresnek a gyermekotthonban nevelkedő három kisgyermek számára. Néhány napi gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy keresztszülei leszünk Pakucs Szabolcsnak és testvérének, Istvánnak. A keresztelő után rendszeresen látogattuk Istvánkáékat a kettes számú elhelyező központban, amit a gyermekek, azok testvérei és barátai egyaránt örömmel fogadtak. Vasárnaponként elvittük a csöppségeket a református egyház által szervezett gyermekbibliaórára, vasárnapi iskolába, ahol lehetett játszani, énekelni, imádkozni, barátkozni más gyerekekkel, rajzolni és sok szép történetet hallani a Bibliából. Keresztfiaink és testvéreik mellett más gyerekek is jelezték, hogy ők is szívesen eljönnének a vasárnapi iskolába. Ezeket a gyermekeket elkértük nevelőiktől, és heti rendszerességgel kísértük őket a gyermekotthontól a városi református imaházig, szép idő esetén hazafelé fagyiztunk, játszottunk a parkban, sétáltunk a vidám gyermeksereggel. Több alkalommal szerettek volna velünk tartani vasárnaponként a Török Edit házfőnök családjában élő Váncsa testvérek, Gyöngyi, Csilla és Rebeka is. Feleségem, aki a lányok vallástanárnője volt, több mint egy éven keresztül, többször kérte a házfőnököt, hogy engedje el a templomba őket is, de a házfőnök asszony mindig más okra hivatkozva nemet mondott. Először azzal indokolta döntését, hogy a kislányok egyik társa beteg, és nem lenne jó, ha barátnői nélküle mennének, ezért szerinte várjuk meg a gyógyulását. Miután letelt a megbeszélt egy hónapnyi idő, újra felkereste feleségem a házfőnöknőt, de ő ismét visszautasította a lányok számára felkínált lehetőséget. Ezúttal az volt az indoklás, hogy az iskolai vallásóra bőven elegendő számukra, és kell hagyni, hogy felnőjenek, mert akkor tudják igazán eldönteni, hogy akarnak-e gyülekezetbe járni vagy sem. Értetlenkedve fogadtuk a nevelő határozatát, de tiszteletben tartottuk, viszont a kislányok ebbe nem törődtek bele, és hétről hétre kérlelték a feleségemet, hogy vigyük el őket is a templomba.
Ezért az ő jogaikat nézve kérést tettünk le a kézdivásárhelyi elhelyezési központ vezetőségéhez, ennek következtében négy hónapon keresztül jöhettek velünk vasárnapi iskolába a Török Edit családjába tartozó gyermekek.
Ez év májusának elején levelet kaptam említett házfőnöktől, aki közölte velem, hogy nem engedheti többé velünk a gyermekeket, mert időközben nagyon leromlott a kislányok tanulmányi eredménye, és ennek okát éppen a vasárnapi iskolába való járásban látja. A mai napig nem tudjuk megérteni, hogy milyen romboló hatással van az a heti egy alkalom a tanulmányi eredményekre, főleg a nyári vakáció ideje alatt. Itt szeretnék rávilágítani a Háromszék napilapban augusztus 25-én Fekete Réka aláírásával megjelent cikk néhány állítására.
Jobb nekik a tévé előtt?
A kézdivásárhelyi kettes számú elhelyezési központban élő gyermekeket idéztem akkor, amikor azt mondtam, hogy börtönre hasonlít ez a gyermekotthon, és ők itt nem az anyagi körülményeikre gondoltak, hanem a jogaik tiprására. Szabó Réka igazgatónő szerint egy nyitott intézményről beszélünk, ahol legszorosabb kapcsolatot a rendőrséggel ápolnak az itt dolgozók, itt lakók. Megjegyzem, hogy amíg ebben a gyermekotthonban dolgoztam, hat hónapon keresztül egyszer sem láttam rendőrt az intézményben, családomban a gyermekek szülei közül is csak két személy volt kíváncsi fiaira, lányaira. Tudomásom van róla, hogy az elhelyezési központ növendékei csomagot kaptak Mikulásra a jólelkű rendőröktől, de általuk tartott előadásokra egyáltalán nem emlékszem.
Török Edit házfőnök szerint a vasárnapi iskolába járó gyermekeknek kevés idejük maradt leckéik elvégzésére, mert nagyon előtérbe került a tanulók vallásórára való készülése. Meg kell említenem, hogy valahányszor a lányok után mentünk, akik között van óvodáskorú is (akinek nem kell hétfőre az iskolába készülnie), a lakásotthon növendékei a televíziót bámulták, és a jelen lévő tizenhat gyermek közül soha egy sem tanult vasárnaponként a délelőtti órákban.
Nem irigylem azt a nevelőt, aki tizenhat gyermeknek főz, mos, takarít, és minden feladatával időben kész kell lennie, hiszen nem mondhatja a csöppségeknek vagy a családjában lakó ifjaknak azt, hogy ,,sajnálom, ma csak négy órára készült el az ebéd", vagy ,,nincs tiszta ruha holnapra"... Ne is beszéljünk arról, hogy a sok munkája mellett fizikai képtelenség számára a gyermekek szabadidős tevékenységének megszervezése. Éppen ezért kínáltuk fel feleségemmel azt a lehetőséget, hogy mi vasárnaponként elkísérjük a templomba menni vágyó gyermekeket. A szolgálatos nevelők örömmel engedték (volna) velünk vasárnapi iskolába a gyermekeket, hiszen amikor kimozdultak a kicsik, boldogan, rajzokkal a kezükben tértek haza. A házfőnök parancsának viszont senki sem mert ellenszegülni.
Török Edit szerint gyakran késve jöttünk haza vasárnaponként a gyermekeknek szánt istentisztelet után, amely 11—12 óráig zajlik. A nevelőkkel való előzetes megbeszélés szerint több alkalommal fagyizni, sétálni, játszani mentünk a Molnár Józsiás parkban lévő játszótérre, de gondosan figyeltünk arra, hogy mindig visszaérjünk a megbeszélt időre, délután két órára a gyermekotthonba, illetve mindannyiszor írásban is vállaltuk a felelősséget a gyermekekért a velünk töltött órák idejére.
Továbbá azt állítja a lakásotthon vezetője, hogy bennem nem bízik, állítólag én őt megfenyegettem... Amikor számtalanszor kéreztettük a lányokat, és ő nemmel válaszolt, akkor megígértem neki, hogy nyilvánosságra fogom hozni ,,ügyünket" — ez lett volna a fenyegetés?! Kíváncsi vagyok, milyen rossz tanácsokkal láttam én el a kicsiny gyermekeket, avagy hol ,,nem megfelelő a hozzáállásom".
Nem értem, hogy a magát pedagógusnak valló házfőnöknő hogyan figyel a gyermekek lelki szükségleteire, amikor nem veszi észre az otthonmarasztalt kicsinyek szomorú tekintetét, nem hatja meg őt a lányok kitartó kérése, de a kisírt szemek látványa sem... Ha csak személyemet kifogásolja a családfőnök, miért nem kíséri el ő maga növendékeit a vasárnapi iskolába, ha ők azt igénylik?! Hiszen joguk van hozzá!
Valamikor csak három kislányt nem engedett el Török Edit nevelőnő a vasárnapi iskolába. Az utóbbi hónapban azonban a családjában élő tizenhat gyermek közül senki sem jöhetett istentiszteletre. A jövő héten vakációs bibliahét lesz a kézdivásárhelyi református egyházközség szervezésében — hátha ide eljöhetnének a gyermekek, akik a vakáció ideje alatt (az anyagiak miatt) nem mehettek el egy táborba sem...
Remélem, hogy írásom közzétételével felhívhatom a figyelmet azokra a gyermekekre, akikről sokan lemondtak, akik szüleik nélkül, elhagyatottan, hátrányos helyzetben élnek ezen a világon.
Kocsis Zoltán, Kézdivásárhely
