Jelentenek-e bármifajta előrelépést a hét végén lezajlott nagygyűlések az autonómiaküzdelemben? Hoztak-e valós enyhülést az elmérgesedett magyar—magyar kapcsolatokban, vagy csupán udvarias politikusi eszmefuttatások tanúi lehetünk? Nehéz kérdések, melyekre a választ a jövő adja meg.
Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen egyaránt kimondatott néhány nagyon jelentős tény, fontos dokumentumokról szavaztak az egybegyűltek még akkor is, ha igen hiányos létszámban és rendkívül megosztottan. S ha a helyszíneken szinte nem is volt érzékelhető az események kiemelt jellege, az utólagos nagy román gerjedelem mégis arról árulkodik, sikerült ráirányítani a figyelmet a térség problémáira. Az erdélyi, székelyföldi magyar—magyar viszonyról, az átkos széthúzásról szerencsénkre a románság nem vesz tudomást. A két nagygyűlést sokkal inkább cselként, ravasz taktikaként értelmezte, egyelőre legalábbis.
A magyar—magyar ellentétek azonban rendkívül mélyek. A polgári oldal és az SZNT függetlenségét, önállóságát félti, de nem hajlandó túllépni a múltbéli sérelmeken sem, igen sok vezetője az RMDSZ-t, ennek vezérkarát s immár Tőkés Lászlót tekinti legnagyobb ellenségnek. Hivatalosan és kimondottan az autonómia eddigi akadályozóiként minősítik őket, akikről elképzelhetetlennek tartják, hogy ezúttal a kijelentéseken és szavakon túl akár konkrét cselekvésre is hajlandóak lennének. Az RMDSZ az általa kitermelt egyeduralmi rendszerért, megszerzett hatalmáért aggódik, a polgári oldal semmibevételével próbálja felszámolni azt. Tőkés Lászlóval megkötötték a kompromisszumot, és úgy érzik, ez bőven elegendő a magyar egység megteremtéséhez. Belementek az önkormányzati nagygyűlés megszervezésébe, Markó Béla igen hatásos beszédben állt ki az autonómiáért, de közben ismét kormányra készülődnek, s ha teljesül vágyuk, valószínűleg újra szőnyeg alá söprik az autonómia kérdését, ugyanúgy, ahogy azt az elmúlt négy esztendőben tették.
A két tábor sikerként könyvelte el a hét végi eseményeket. Elsősorban ki-ki a maga nagygyűlését. A hivatalos szólamokon túl azonban érzékelhető volt, tisztában vannak: ha egymás konkurenseiként folytatják a harcot, nem csak a másik felet, de önmagukat is lejáratják, és halálra ítélik az autonómiamozgalmat. Nagy kérdés, hogy mindez elegendő-e a megbékéléshez, az együttműködés alapjainak megteremtéséhez, bekövetkezik-e a Tőkés László által remélt önfejlődés. Ha igen, akkor valóban lesz hozadéka a nagygyűléseknek, és lesz esély a továbblépésre, akár az autonómia kiharcolására is.
