Szóval nyesték, aprították, gyalázták a magyart, főképp politikai vezetőit, akik e kis népet nem hagyják aggasztó mértékű gazdasági nyomorúságukkal foglalkozni, hanem olyan hóbortos álmokkal tömik fejüket, mint területi autonómia, parlament, székely zászló, címer, himnusz, önálló, nemzeti alapú politizálás, újraindított magyar egyetem stb. Hogy Vadim Tudortól Păunescun át Crin Antonescuig mit tudnak a kisebbségi létről, a történelem szeszélye folytán immár közel kilencven éve Romániához csatolt Erdélyről, ezen belül a Székelyföldről, egy-két mondat után kiderült. Semmit. De telhetetlen nagyromán álmaik úgy elvakították, hogy még ma is úgy gondolják, nekünk be kell érnünk azzal, amit ők nagy kegyesen nyújtanak. Mi meg az elmúlt évtizedek alatt, ha mást nem is, megtanultuk: mindenért meg kell küzdenünk: anyanyelvünk használatáért, gazdasági esélyegyenlőségünk megteremtéséért, óvodáinkért és iskoláinkért, közképviseletünkért, s most újabban azért is, hogy erőnket ne forgácsoljuk szét, hogy politikusaink végre felismerjék, a doktrínabeli különbségeket ki-ki hite, meggyőződése szerint megélheti, de ha fene fenét eszik is, kötelességük a nemzeti minimum mentén egységet kovácsolni. Az autonómia, az önrendelkezés, nyelvhasználat, iskolahálózat, közigazgatási reform ügyében Markó Bélának is azt kell mondania, vállalnia, amit Tőkés Lászlónak, Szász Jenőnek vagy Izsák Balázséknak.

Nem így volt ez eddig, s az a veszély leselkedik ránk, hogy a jövőben sem így történik. Az RMDSZ ugyanis ismét kormányra szeretne kerülni, s bár ma többet kimond, mint mondjuk tegnap, de az opportunizmus — mert erősen kell a hatalom — a vérévé vált. Pedig az elmúlt évek bizonyították, ami jó annak a szűk csoportnak, mely belehuppan a puha bársonyszékbe, az káros a közösségnek, az autonómia, az önrendelkezés ügyének.