Addig-addig, míg egyszer csak megszólalt a napraforgó a képen:

— Mit nézel annyit?

— Mert szép vagy.

— De ne nézz!

— De nézlek!

A napraforgó fogta magát, és befordult a fal felé. Most nagyon csúnya lett a kép.

— Csúnya! Csúnya! ― csúfolódott Kobak.

A kép megsértődött, leugrott a falról, és elbújt. Kobak egész nap kereste, de nem találta. Másnap festett a füzetébe egy napraforgót. Csak azért is! Ahogy kész lett, ahogy nézegette, látja, hogy a háta mögül kukucskál valaki. A kép volt.

Hopp, most megfogtalak ― fordult hátra gyorsan Kobak, de a kép elszaladt. Kobak utána. Kergetőztek-kergetőztek, addig kergetőztek, míg Kobak el nem érte. Akkor aztán megfogta, és sárkányt készített belőle. Olyan hosszú spárgát kötött rá, hogy ha minden mesét összebogoznának, annál is hosszabb lenne.

A napraforgó-sárkány pedig felszállt az égre, ott forgott-lebegett, fejét a nap felé fordítva. Fogta magát, felkapaszkodott a spárgán, ráült a sárkány hátára, és ellovagolt-elszállt vele oda, ahol a sárkány se jár.