Az ifjú pár: Má­ria meg az ura. Már három unoka avatta Máriát nagyanyókának, a párját nagyapókának, de ifjak még, mert ifjú a szívök. Ötvenéves a háromunokás nagyapóka: egy-két hónapig borongós kedvű, bár ő maga kívánta mindég a szép öregséget. De már túl van a borongáson, vidám szívvel köszönti az őszt, vidám szívvel ízlelgetik: milyen is lesz majd öregségük falun, amikor erdőt, mezőt hó borít... (…)

— No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket ürítik ki. Azért ürítik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek...

De a csíki menekülőket nem lehet megállítani, mert ők ,,látták", hogy nincs ott nekünk katonánk.

És csakugyan, következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad! Meneküljön minden lélek!

Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be, s vágtassak a vasúthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat az ellenség.

— Az ám — mondom —, de én nem vágtathatok a vasúthoz, mert itt a nővérem, a leánya: annak hat gyermeke; itt a katonaöcsém felesége, három gyermeke — ezeket én nem hagyhatom el.

Összehívom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon menekülünk ,,Nagy-Magyarországba". (A székelynek ,,Nagy-Magyarország" az ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán túl eső része.) Három igásszekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az úton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák, de az asszony jajveszékel, a gyermekek sírnak — hát hadd jöjjenek ők is.

Két óra sem telik belé, útra készen áll három szénahordó szekér. Közben az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat, különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt, három szál gyertyát is zsebre vágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis téli ruhába öltöztem át, mert minden valószínűség szerint gyakran fogunk hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam, öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok, leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat román család, ezek is pásztoremberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb énnálam kapott munkát, s valamennyitől ezzel búcsúztam el: adjon Isten nektek jobb gazdát, mint amilyen én voltam.

Mind sírtak. Úgy látszik, jobb gazdát egyik sem kívánt... Reggel nyolc órakor kezdődött a készülődés, tíz órakor már készen voltunk. Csak az én rokkant katonám nem készült el a maga szekerével: szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy külön induljon el. No, majd Baróton pihentetünk, s ott bevárjuk.

Az indulás pillanatában a virágoskertben titkon leszakítottam egy szál virágot, tárcámba rejtettem.

Erzsike súlyos beteg

Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes anyaföld megrendül. Ebédnél ülünk, csak magunk vagyunk, a nagyok: az unokák már ebédeltek, gondtalanul játszanak a kertben. Bejön a szobalány, táviratot ad át. Felbontom, s olvasom: Erzsike súlyos beteg. Megdöbbenés ül ki az arcokra: mind tudjuk, hogy Erzsike súlyos betegsége mit jelent. Azt jelenti, hogy: hadat üzen Románia. Egy pesti újságszerkesztő küldi a táviratot. Abban állapodtunk meg, hogy amikor bizonyosra vehető a hadüzenet elkövetkezése, ezt így jelezze: Erzsike súlyos beteg. Ha megtörtént a hadüzenet: Erzsike meghalt. Ha áttörnék a mi frontunkat: Erzsikét temetik.

A napot megjegyeztem magamnak: augusztus 22-én jött az első távirat. Gyorsan elhatározzuk, hogy már ma este vonatra ülnek mind a gyermekek és az unokák. Mi, öregek, ketten itt maradunk. Ha valóban kiüt a háború, akkor is itt maradunk, s tovább dolgozunk — a front mögött. Az unokáknak, természetesen, sejtelmük sincs, mi történik bent a házban, messzire terelgetem őket, alkonyat felé kerülünk vissza. Hirtelen megvacsorázunk, akkor előállnak a kocsik. Nagy az unokák öröme: elhitetjük velük, hogy kocsikázni mennek... Egyszerre ürül ki a ház, kert, a halálos csendességben két öregember sír, keservesen sír: Mire jutottunk! Mire jutottunk!

Hogy pánikot ne keltsünk a faluban, azt feleljük a kérdezősködőknek, hogy a fiúkat behívták, s természetesen velük mentek az asszonyok is, a gyerekek is. Három nap múlva levél jön Tóth Jánostól. Aznap kelt a levél, amelyen a távirat. ,,Jertek azonnal, jertek. Ne higgyé­tek el Károlyi Mihálynak, hogy »tigrisek« védik a határt. De még Tisza Istvánnak se. Üres fenyegetődzés. A »tigrisek« idegen földön véreznek, s a román hadsereg két héten belől besétál hozzátok. Hát csak indulj, édes öregem, egész házadnépével, a nyaralást folytasd az én tanyámon." Azt válaszoltam a levélre: ,,Vártam a leveledet. A meghívást hálásan köszönöm. Gyermekeinket, unokáinkat vasútra tettük, mi, öregek pedig itt maradunk. Hideg víz mellett határoztuk ezt. Ha már meg kell halnunk, inkább itt haljunk meg, mint Isten tudja, hol. Itt még vethetünk egy utolsó tekintetet a kertünkre, s aztán szépen elalszunk."

Hát — itt maradunk. A vonatról írják a gyerekek, hogy sok katonavonattal találkoztak: mind a székely határra mennek. Valóban, oda mentek, megmutatták magukat a katonák, aztán vitték őket — Bukovinába. Mi azonban erről a fordulatról nem tudunk, az ,,álhírhordozókat" leszidjuk, s folytatjuk a munkát, mintha semmi sem történt volna. Mindennap küldjük a minden jóval teli csomagokat Pestre, hogy ne éhezzenek szegény gyerekek. Aztán levelet kapunk tőlük, hogy elmúlt fejünk fölül a veszedelem, Románia nem üzen hadat. Ez a levél éppen aznap érkezik, amely nap estéjén átlépte a határt a román hadsereg. Még meg sem érkezett Bécsbe a hadüzenet, átlépte. Né­hány szál csendőr, pénzügyőr a határon, katonának híre-nyoma sincs. A városokban kicsiny helyőrség: az ellenség nyugodtan sétálhat be, s örök csuda marad, hogy egyvégtiben nem sétált a Marosig.

Augusztus 27-én este lépik át a határt, másnap reggel már hozza a hírt a jegyző.

— Bizonyosan határszéli csetepaté az egész — mondom én.

De dél felé már jönnek a vészmadarak: Nagybaconban, mely Háromszék vármegyéhez tartozik, kidobolták, hogy mindenki meneküljön, mert kiürítik az egész megyét. Ez a hír igaznak bizonyul, de Nagybacon kiürítését arra magyarázom, hogy a hadvezetőség, ha elrendelte az egész megye kiürítését, Nagybaconnal nem tehetett kivételt, bár földrajzilag csak lóg a vármegyén: nagy hegyek s erdők választják el tőle. Ezzel az erővel kiüríthetnék Kisbacont is. Már hiszem, hogy megtörtént a hadüzenet, de még mindig nem hiszem, hogy nincsenek katonáink a határon. Talán egyelőre kevesen, de vannak.

Átsétálok Nagybaconba. A templomhegy aljában, szelíd hajlású dombon a papi ház. Húsz esztendő felejthetetlen napjai és órái forrasztották össze szívemet Isten szolgájával, családjával — ezeknek a napoknak, ezeknek az óráknak külön fejezetet kellene szentelnem, de ez nem volna elég. Külön könyv illetné meg a melegszívű, ideális életű papi családot, de meg kell elégednetek ama töredékekkel, mikkel egyik-másik könyvemben találkozhatnátok...

A papi ház felforgatva, a nők izgatottan csomagolnak, haszontalan, de nekik kedves limlomokkal terhelik a ládákat.

— Menekültök?

— Holnap reggel megyünk. És ti?

— Mi maradunk. Úgy látszik, csak a határszéli vármegyéket ürítik ki.

Azzal búcsúzom, hogy kora reggel ismét átjövök. Most megyek a nővéremhez. Leányával, hat unokával lakik Anna, az özvegyasszony. A vő a fronton. Egyetlen fia fogoly Turkesztánban. Áthívom őket Kisbaconba, onnét nem kell menekülniök. Már jönnek a szekerek Sepsiszentgyörgy felől, egész sereggel találkozom az úton. Öten-hatan ülnek egy-egy magasra rakott szekéren, komoran merednek maguk elé. Ez már nem mese, ez véres valóság. A székely menekül a határról, melyet ezer évig védett. ,,Könnyen" védhette, mert volt fegyvere. Most nincs. S öregemberek, asszonyok, gyermekek a menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind az olasz meg az orosz fronton védik a — székely határt.

Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok. Visszanézek a ,,fejér és fekete magyarok" szép, szinte városias falujára. Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém. Ez a románok temploma. Tizenöt román család a faluban, s temploma van. Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok ajándékozták, s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen mint az én házam köveit. S ennek a jólelkű, más hite iránt türelmes népnek menekülnie kell!