Ebben a Szovjetunió kelet-európai vazallus államai apró eltérésektől eltekintve egységesek voltak. A magyarországi cenzúra abban különbözött, negatív értelemben, szomszédainak cenzurális gyakorlatától, hogy amíg az utóbbiak nacionálkommunista kurzusai a nemzeti értékek megőrzését nemcsak felkarolták, hanem torz kitalációkkal ezeket túldimenzionálták, időben — lásd a dák—római kontinuitás elméletét — évezredekkel is visszatolták, addig a proletárinternacionalizmus magyar (?) képviselői a történelmet átírták és áthangolták, s a szomszédos országok népeinek érzékenységére való tekintettel, ezek nemzeti méltóságának tisztelete jegyében társul szegődtek hozzájuk a nemzeti mítoszteremtésekben és a kellemetlen történeti események elhallgatásában.

Erre kiváló példa Benedek Elek Édes anyaföldem című életútkönyvének csonkolásos újrakiadása, amelyet annak idején így is, csonkán is ,,vívmányként" könyveltünk el. Ezt a csapdahelyzetet magam sem kerülhettem el, az eredetileg két kötetbe foglalt Édes anyaföldem a Benedek Elek Emlékház avatása után két és fél évtizeddel, A szembejövő ember című dokumentumfilm forgatókönyvének írása közben jutott el hozzám, jóval a ’89-es romániai fordulat után.

Az Édes anyaföldem megcsonkolása nagy vonalakban két témakör kiirtását eredményezte. Az egyik az 1916-os, hadüzenet nélküli román betörés erdélyi magyarságot pusztító vandalizmusa, koldusbotra juttatása, Erdély gazdasági kifosztása, a másik Károlyi Mihály és híveinek nemzetpusztító kártevése, 1919-ben a hatalom Kun Béla és martalócainak — a Lenin-fiúk — kezére való átjátszása.

2009 Benedek Elek-emlékév. Ez alkalomból nemcsak illendőség, hanem kötelességünk is, hogy a csupán Nagy Mesemondóvá szelídített jóságos Elek Apó arcára visszavigyük azokat a barázdákat is, amelyeket az utókor a diktatúra éveiben próbált lesimogatni róla.