Elmerengeni az eltelt hét évtizeden amúgy sincs sok ideje az ünnepeltnek; előadások, újabb és újabb bemutatók, felújítások, próbák heteken-hónapokon át, próbák nappal és este… olyan munkaritmus, ami talán csak néhány fővárosi színésznek jut ki élete egyes szakaszaiban. Panasza azonban nincs, szemmel láthatóan most van igazán elemében. Maga mögött tudva tizenhárom évi igazgatás gyötrelmeit — aminek eredményeként saját lehetőségeit tekintve már-már túl sikeres művészszínház született (vagy született újra) Sepsiszentgyörgyön —, dúskál a szerepekben, és láthatóan élvezi régi, új helyzetét, a színpad mindenre nyitott, legalábbis illúzióiban örömet sugalló világát.

Most, miután közhírré tettük, hogy Nemes Levente, ez a színházat csináló színész — akinek élete, mi több, ,,közélete", egész pályája itt, a szemünk előtt ért el idáig — immár hetvenesztendős, nem is kell egyebet tennünk, mint tiszta szívvel felköszönteni:

Isten éltessen, Levente, Művész úr, még húsz-harminc évig játsszál, és játsszál évente legalább négy-öt szerepet.

Biztosan nagyon örül a jókívánságoknak, hiszen a közönséget nem is egyszerűen partnerének, hanem már-már alteregójának tekintette. Fiatalon (vagy inkább már középkorúan?), Nagy Erdélyi Magyar Előadóművész korszakában előadóestjeit úgy készítette, hogy már a szövegtanuláskor élőben, közönség előtt próbálta ki, hogy él a szöveg, hogyan reagálnak az egy- vagy többféleképpen elmondott szövegrészekre. És gondolom, nem azért (vagy nem csupán azért), hogy majd a végső előadáskor saját sikerét tegye teljesebbé, hanem hogy zavartalan és teljes legyen a mű és közönség találkozása. Így huncutkodott, persze, végtelen komolysággal a közönséggel, és építette fel előadását.

Mondom, biztosan örül a jókívánságoknak, de azt is tudom, nagyon nem szereti, ha közhelyeket mondanak róla (bár megértően mosolyog rajtuk). Mégis le kell írnom a lehetséges legnagyobb közhelyet: Nemes Levente komoly ember. Civilként is, színészként is. Közéleti emberként meg pláne.

A komolyság süt ki belőle, minden gesztusából, egész magatartásából vagy akár a gesztustalanságból, a mindig más-más szerepet alakító egész lényéből. Ezért van az, hogy Ünnepeltünk mindig azonos önmagával. Civilként és változó szerepeiben is. Vannak színészek, akik a színpadon szerepeikké lényegülnek át. Nemes Levente a szerepeit lényegíti át Nemes Leventévé. (Ez a különbségtétel nem minősítés, a színpadon is több irányból lehet megpróbálni közelíteni a tökéletest.) Ugyanazzal a Nemes Leventével találkozunk tehát a Dózsában, a Csillag a máglyánban, a Lear királyban, A nyugati világ bajnokában, megannyi szerepében, de ugyanaz az ember mond verset ünnepeinken, vagy olvas fel cselekvési programot népgyűlésen, mint akit a színpadról ismerünk. Mert Ünnepeltünk az élet minden helyzetében azonos önmagával. Mondhatnám: önmaga szerepéből sohasem lép ki.

Nemes Levente tehát nemcsak komoly, de öntörvényűen felelős ember. Közéleti ember, nemcsak mint volt színházigazgató (akinek színháza kifejezetten és kimondottan nem politizáló, művészszínház), de mindenekelőtt belső habitusából következően. Mert polgár ő a szó legigazibb, nem közép-európai, még kevésbé délkelet-európai, hanem az igazi rousseau-i értelmében. Ebből következik, hogy a világ dolgaiba, igenis, bele kell szólnia. Ezt mi, a közönség, vagy inkább a közösség, el is várjuk tőle. Ő pedig mindig kész az együttműködésre, a neki kiosztott (vagy inkább a magának kiosztott) szerepnek megfelelően.

1990. március 15-én, azon a megismételhetetlenül felemelő ünnepen, amikor 10 000—15 000 ember arra várt, hogy az ő férfias, kemény, magabiztos baritonján esküdjön fel a Magyarok Istenére, ő a Nemzeti dalt egy hatalmas, sokágú kérdéssé fogalmazta: Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk? Tudjuk, hogy mit beszélünk? Tudjuk, hogy mire vállalkozunk? Tudjuk, hogy mi vár ránk? Tudjuk, mit kell tennünk? Biztosak vagyunk önmagunkban? Jó oka volt így feltenni a kérdést, hiszen ’48 óta nem mindig (enyhén szólva) eskünk szerint éltünk, hiszen az ünnepet megelőző napokban már mindenfelől jöttek a jelzések, hogy mi készül, hogy emberi méltóságunkhoz nemcsak az eskütétel, de az eskü betartása is hozzátartozik.

Jogos és súlyos volt a kérdése, ma is ott lóg a levegőben, tehát váteszi.

Nemes Leventét, a komoly embert, az öntörvényűen felelős polgárt… (nem merem tovább folytatni), tehát Őt ünnepeljük. Már most, amikor még csak hetvenéves.