Menekülési kísérletekről. Díjakról. Szerepekről és szerepálmokról. Bár kérdéses, akad-e olyan szerep, mit a majd fél évszázad alatt, mióta folyamatosan a színpadon van, nem játszott el. Van, biztos van, lennie kell, hiszen Nemes Levente nem az a fajta színművész, aki kicsivel beéri. Hát így alakult az épp születésnapján készült beszélgetésünk művészete mibenlétének firtatásává.

— Minden évforduló összegzés, de a kerek — s így a hetvenedik — különösen az.

— Hatéves korom óta Marosvásárhelyen éltem, 33 éves koromban jöttem ide, Sepsiszentgyörgyre. Fiatalságom ott telt el, és az első tíz évem is a marosvásárhelyi színházban. Épp 1962-ben hozták létre ott a román tagozatot, együtt indultam velük, az össznyomorúságával és kevés előnyével, mert olyan is volt, mint ahogy az Andrei Mureşanu Színház is nagyon sok problémát okozott az évek során, és én nagyon elkeseredett voltam, amikor létrehozták, aztán megpróbáltam úgy megoldani a dolgokat, hogy azokat az előnyöket, amelyek elérhetőek a román színház létével, ha már van, kihasználhassuk.

— Később országos híre lett a színháznak.

— A rosszmájúak azt mondják, azért, mert olyan közönségellenes színházat csináltunk, és olyan — idézőjelben szerintük — művészszínházat, amely értelmezhetetlen, nézhetetlen, érthetetlen számukra. Fájdalmas pont ez az én életemben, egész igazgatásom alatt végigkísért, hogy azt a közönséget majdnem száz százalékban elveszítette a színház ez idő alatt, amelynek én is játszottam ’72-től ’92-ig. Aztán, hogy én mennyire értettem egyet azzal a műsorpolitikával, és hogyan vettem részt benne, és miket csináltam amellett, hogy kibírjam azt a helyzetet, ami így kialakult, hogy éjjel-nappal játszanom kellett, és a legkisebb falura is elmenni, és három előadásunk is volt naponta, ami azt eredményezte, hogy hivatásos színészek játszottak műkedvelő előadásokat? Nehéz volt elviselni, úgyhogy a végén aztán el is akartam menni. Először Magyarországra, be is adtam az áttelepedési kérésemet ’87-ben, aztán ’92-ben Marosvásárhelyre akartam szerződni. Végül a véletlen úgy hozta, ’92-ben kineveztek igazgatónak.

— Ekkor kezdődött a színház megváltoztatása?

— 1990-ben másfél hónapig már voltam igazgató, a Megmentési Front öt magyar és öt román színész alkotta bizottságának elnökévé választottak meg, és az egyet jelentett a színház vezetésével. Gyökeresen meg akartuk változtatni a színházi életet, ezért rettenetesen sok konfliktusunk volt különböző emberekkel, akik viszont nem akarták sem radikálisan, sem másként megváltoztatni az addigi színházszemléletet.

— Mi nem volt jó az 1989 előtti színházban, ami miatt radikálisan kellett változtatni?

— Nem csak abban a színházban volt, amin változtatni kellett, hanem az én elképzelésem szerint az összmagyar színjátszásban. Már akadémista koromban különbséget tettem műalkotás és a szórakoztatást szolgáló színházi előadás között. Ez nem jelenti azt, hogy a műalkotás nem szórakoztató, sőt, ellenkezőleg.

— Csak feltételez egy nyelvet, amelyet beszélni kell.

— Úgy van, és még feltételez egyebeket is, melyeket — mint a muzsikára érzékeny fül, a formára érzékeny szem — ki kell művelni, mert ezek nem teljesen velünk született dolgok. Műkedvelő szinten félig-meddig megtanulni a szöveget, súgóval felmondani, itt te jobbra mész, te meg balra, az még nagyon távol áll a színházi műalkotástól. Hogy mit kárhoztatok? Nem azt, hogy a közönség nagyon élvezte ezeket az előadásokat, isten őrizzen, csak azt mondom, hogy igazán szórakozni, a szórakozásnak az a felhőtlen fajtája, amikor csak jókat nevetek, nem a művészet feladata. Én pedig művészetpárti voltam. És ezt kevés kolléga fogadta el, akkor aztán másfél hónap után gyorsan leváltottak, visszaállt a régi állapot.

— És mit gondolsz most, innen nézvést: neked volt igazad, vagy ellenzőidnek?

— Ez egy folyamatos párbeszéd magammal, mert éppen a színház milyensége miatt nehéz eldönteni. Valahogy a boszorkánykonyhában úgy kellene kikeverni a dolgokat, hogy a színház meg tudja őrizni azt, hogy művészet, a közönség pedig folyamatosan növekedjen számbelileg, és élvezze az előadásokat. Kinek volt igaza? József Attilától tanulhattuk: a mindenséggel mérd magad. Ne Szentgyörggyel és a szentgyörgyi közönséggel. Kinek van igaza? Annak van igaza, aki azt mondja, én színházat akarok itt csinálni, de olyant, amelyik mindenhol érvényes, amelyik megállja a helyét a legmagasabb szinten.

— Ha az örök aspiráció a jobb és a tökéletesebb felé nincsen meg, akkor feladtuk.

— Akkor végünk van, akkor nem érdemes csinálni. Rengetegszer nem sikerült, tudniillik nekem az volt a gondom egész életemben, hogy a magam munkájával meg kellett győznöm a környezetemet arról, hogy nekem van igazam. S ebben benne volt az is, hogy hogyan játszom.

— És most már csak egy zárszót, mert ezt a beszélgetést nem fejezzük be, csak abbahagyjuk.

— Ezt sohasem lehet befejezni, és nem is a születésnapról beszélgettünk. A vereségek, az igazi nagy vereségek is élmények voltak. Mit mondhatnék mást? Hogy hány gerincműtétem volt? Egyébként csak egy... Látod, egészen bizonyos, hogy ’96-ban a csigolyámmal azért lett gondom, mert a teher, a lelki súly megroppantotta a gerincet.

— Akkor hetven esztendőd így, ahogy van, nem bánod.

— Nem bánom, dehogy bánnám, sőt.

— Ha elölről kezdenéd?

— Nem tudom elképzelni. Nem akarom megismételni, egyszer pont elég volt, és lám, nem is volt rossz. Ezt egy kicsit félve mondom ki, mert félelmeim vannak, hogy a terveimet meg tudom-e valósítani. Nem is akármilyeneket: a Toldi estéjének vágtam neki.

Lejegyezte: VÁRY O. PÉTER