— Több foglalkozásnak is él: performer, festőművész, grafikus, tanár, melyiket tartja igazi hívatásának?

— Nem tudnék választani. Vannak gondolatok, melyeket csak versben lehet megfogalmazni, vagy amelyeket csak ledobolni tudunk, ugyanígy bizonyos fényviszonyokat csak megfesteni érdemes. Műfajfüggő, hogy éppen mely területen nyilvánulok meg, fejezem ki magam.

— Életpályájában nagy hangsúlyt kapnak a performanszok. Hogyan került kapcsolatba az igencsak izgalmas képzőművészeti műfajjal?

— Underground szinten találkoztunk az akcióművészettel. Nem tanították, sőt, tiltották. A hetvenes évek elején székelyföldi gyerekekként a marosvásárhelyi zene- és képzőművészeti líceumban többek között a szocializmus ,,vívmányait" kellett ábrázolnunk kompozíciókban. Kamaszként e mellett más műfajokat is igyekeztünk kipróbálni. A marosvásárhelyi Bulevárd két oldalán négyszögletesre nyesett bokrok álltak, amelyekre mi felpattantunk különböző pozíciókba, így hozva létre élő szobrokat. Ezek az akcióink már a happening-műfaj határait súrolták.

— Több díjat is magáénak tudhat, többek között a Munkácsy-díjat is. Mit jelent ön számára, mi az üzenete?

— Elsősorban hitelesítése az eddigi munkásságomnak, illetve az akcióművészet műfajának az elismerése. Ezt az elismerést itthon már 2001-ben megkaptam, az Erdélyi Közművelődési Egyesület Szolnay-díjával és 1999-ben a Magyar Művészeti Akadémia Koller-díja által. Ezek a magas szintű szakmai értékelések megerősítenek a hitemben. Bár sokan bohóckodásnak tekintik az akcióművészetet.

— Ez azt jelentené, hogy a performansz nem eléggé elismert képzőművészeti műfaj?

— Az első világháború óta gyakran találkozhatunk az akcióművészet műfajával. Nálunk még sok időnek kell eltelnie, amíg befogadja szűk művészetfogyasztó rétegünk. A burgonya is kétszáz évet vett igénybe, míg nemzeti eledelünk lett. Elképzelhető mindez a performanszról is.

— A fiataloknak, tanítványainak mit próbál átadni elképzeléseiből?

— Az oktatás elég kacifántos tevékenység. A kisebbeknél a tiltás egyik bevált technika. Elsősorban festészetet tanítok, de persze előbb-utóbb kiderül, hogy létezik a performansz műfaja is, amit, bár nem tanítjuk, előbb-utóbb kipróbálnak. Annak ellenére, hogy eléggé sikamlós terület, és nem lehet vele pénzt keresni, belevágnak rátermettebb diákjaim itthon és egyetemi hallgatóim is Nagyváradon.

— A ma emberének világát, gondolatait milyen képzőművészeti eszközzel lehet ábrázolni?

— Az audiovizuális média sok csatornán sugároz, elárasztja a nézőket, így a befogadókészség gyengül. Úgy is mondhatnánk, a vizuális bőség zavarában szenvedünk. Sem a költő, sem a zenész, sem a színházi ember nem igazán tud kommunikálni a befogadóval, kevesen jönnek el író-olvasó találkozókra, tárlatmegnyitókra. Ezt érezvén rájöttünk, hogy ha egy élő akciót bemutatunk, sokkal többen megnézik, mint egy kiállítást. A Szent Anna-tónál a búcsú előtti napokban 1990-től az AnnART — Nemzetközi Élőművészeti Fesztivál tíz éven keresztül fóruma volt a direkt kommunikációs szintű művészeti megnyilvánulásoknak. A nézőknek alkalmuk nyílt a mű létrejötte során, hogy korunk problémáival szembesüljenek.

— Min dolgozik most, milyen tervei vannak?

— Készülök az iskolai, illetve az egyetemi évkezdésre. A Munkácsy-díj kapcsán Budapesten az Olof Palme Házban október 18-án, a magyar festészet napján egyéni kiállításom nyílik, ahol kb. negyven festményem lesz látható. Ezen dolgozom folyamatosan. A Műcsarnokban a napokban nyílik az idei díjazottak tárlata, oda egy DVD-t adtam le, melyről videodokumentációt vetítenek ki a performanszaimról. És persze mindezek mellett a család, négy gyermekem is nagyon fontos.

— A művész és magánember hogyan fér meg egymás mellett?

— Nem könnyű. Most kezdek megtanulni nemet mondani, ami sokszor nehezemre esik, hiszen eddig, amire felkértek, igyekeztem teljesíteni. De úgy gondolom, a családom legalább annyira fontos szereplője életemnek, mint a művészet.