A mai kor kitűz egy-egy napot minden olyan dolog ünneplésére, amit a feledés veszélye fenyeget, vagy ami kívül került a közérdeklődésen. Így megemlékezünk a Földről a Föld világnapján, aztán a tisztaságról, a vakokról és gyengén látókról, majd a kultúráról.
Nekem az még külön tetszik, hogy a magyar kultúrának is szánunk egy napot, sőt, érdeklődés is mutatkozik — elég nagy — a műemlékek, a múzeumokban őrzött tárgyak, ereklyék iránt. Mind-mind letűnt korok emlékei, amikor még tisztában voltak azzal, hogy a kultúra egy nép lelkének tükörképe, amikor a halhatatlanságukat örökségül hagyták a míves nyelv, a szép varrottas, a gonddal megépített vár, templom, kúria, kidolgozott színpompás festmény, összegyűjtött, megkomponált, de mindenképp magyar dallamívekben is gazdag zenedarabok formájában.
Bármennyire örültem a kezdeményezésnek, a nemes eszmének, mégis Moldova György regénybeli szatirikus múzeumának képe ötlött fel bennem, ahol vitrinben mutogatták a valamikori proletárt a futószalag mellett, és a napi adagját, a fél rúd szafaládét, mint egy letűnt kor relikviáit.
Elismerem, ronda a hasonlat, de sokan csak azt a kultúrát érzik igazán a sajátjuknak — ennek megfelelően is élnek —, melynek mottója: Gyomrában él a nemzet. Bár az étkezési kultúra, a sajátos ízvilág is része értékeinknek, még e téren is hiányosságaink vannak, kezdjük elfelejteni ugyanis a magyaros ízeket, ételeket. Még szerencse, hogy itt vannak az ugyancsak divatos fesztiválok, közöttük a kolbászfesztivál, a halászléfesztivál...
A magyarságtudattal sincs minden rendben, mert nem megy az úgy, hogy én a magyar, te a magyar, hanem: mi, a magyarok. Ehhez már közösségi érzés kell, nem csak a kultúra csodálata, ami feltételezné az együvé tartozás érzését.
Eszembe jut egy kárpátaljai idős bácsi vallomása, akinek az jelentette a magyarságtudat kinyilvánítását, hogy megkondította a harangokat a faluban, amikor a szovjet csapatok kivonultak Magyarországról, mire éljenezve összesereglett a falu...
A kultúrát ápolni, őrizni mindnyájunk feladata, de a jelenkor értékeinek, nagyjainak támogatása mégis a politikai, gazdasági vezető réteg felelőssége elsősorban.
Felülemelkedni a kicsinyes torzsalkodások és az egyéni pecsenyesütések szintjén már garanciát jelentene arra, hogy nem csak magyarkodóink és kultúránk, hanem életképes magyar kultúránk legyen, amit még sokáig lehet majd ünnepelni.