Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc napot kaszáltam. Úgy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a ,,bojárt". De nem maradhatok, mert hallom a csíki meg a háromszéki menekültektől, hogy az urakat összefogdossák, s viszik Romániába.

Gábor bácsi, a ,,vén jegyző" is otthon marad. Túl van már a hetvenen. — Itt születtem, itt öregedtem meg, nem megyek.

— Ezt kellene nekem is cselekednem — szégyellem el magamat —, de az én gyermekeim Pesten laknak, s ezeknek még szükségük lehet rám...

A menekülő szekerek beláthatatlan hosszú sora húzódik át a falun. Ezek mind csíkiak. Egyetlen úr sincs köztük. Nyilván vasútra ültek idejében. Én nem is gondolok arra, hogy vasúton meneküljek. Este lépte át a határt az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszűnt a vasúti forgalom. Végigvárjuk, amíg kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is beállunk a sorba. Kínos lassúsággal halad a karaván, mindegyre meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát ,,menekítenek" a szekerükre, húzgálják a földből a répát, tördelik a kukoricacsöveket.

Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két út találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet csinálnom, mert sem szolgabíró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy szolgabíró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy csodálkozásomra engedelmeskedik a keseredett szívű nép.

Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ír a tollam, és nen nagyanyókát, mert így menekülhetett Józseffel, az ő urával ama Mária is, aki a Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjúságunkat eloltsuk, pedig üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén: éppen két órája, hogy elindultunk. Tízpercnyi út ez csendes ügetéssel. Bent a faluban, a ,,Baross-forrás" háza előtt megtorpan a karaván, tenger nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink is, még egyszer, utoljára a már külföldön is híres forrás vizéből, de vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előreúsztatunk a porban, biztatom az embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó fél óra telik bele, míg újra megindul a karaván, s teljes öt órát ,,menekülünk" Barótig.

A félig város, félig falu Barót szinte oly csendes, mint a temető. Mindössze egy fehér hajú öreg úriasszonyt látok: ablakba könyökölve nézi a bús menetet. Barót legvagyonosabb asszonya az öregasszony, s nem menekül. A fiatalok elmenekültek, ő itthon maradt egyedül: őrzi a vagyont. Bizony, nem magának őrzi.

Behajtatunk egy jó ismerősünk udvarára — pihenni. A ház bezárva. Az udvaron gazdátlanul szaladgálnak a malacok, kapirgálnak a tyúkok, csipognak a csibék. Vajon ezeket ki fogja megenni? (…) Hirtelen jött gondolattal elhatározom, hogy nem folytatom ezt a megalázó futást, alkonyatkor visszalopódzom a falumba, a házamba, s életem legszebb művének romjain mondok búcsút: Isten veled, élet! Isten veled, édes anyaföldem!

— Maga nem alszik?

— Nem.

— Min gondolkozik?

— Azon gondolkozom, hogy alkonyatkor visszamegyünk, és ha meg kell halnunk — hát mégiscsak otthon haljunk meg.

Mondta Mária:

— Ugyanezt gondoltam én is.

Mindjárt meg is mondjuk a rokonságnak, hogy mit határoztunk. Akkor ők is visszajönnek! Helyes. Visszamegyünk mind.

Abban a pillanatban bekiált a kapun egy kisbaconi asszony. A molnár leánya. Világjárt fejérnép, mindentudó, mindenről értesülő.

— Nagyságos úr! Nagyságos úr! Mért nem mennek a vasúthoz? Hat órakor indul az utolsó vonat.

Nem hiszünk neki, de esküdözik, hogy onnan jön, szalad haza a szüleiért, hozza azokat is.

— Nem, nem, visszamegyünk.

De az atyafiság, asszonyok, gyermekek körülfognak, könyörögnek, hogy mi ketten, nagyanyóka meg én, üljünk vasútra, ők majd szekéren folytatják az utat. Honnan, honnan nem, könnyű kocsit szereznek, abba átfogják a két öreg sárgát. Valósággal beleerőszakolnak a kocsiba. Egy tizenöt éves fiú ül a bakra, Anna unokája, velünk jön a fiú anyja, hadd lássák, hogy csakugyan van-e vonat; ha nincs, visszajövünk, s alkonyatkor mind hazamegyünk. Alig indulunk el, látom, hogy a lovak jobbra-balra dülöngenek, vajon ezekkel mi történt? Eszembe jut, hogy öt órát jöttünk rekkenő melegségben.

— Mindjárt földhöz vágódnak a lovak — szólok előre. — Ugye, nem itattátok meg?

— Nem.

Máriával leszállok a kocsiról, gyalog vágunk neki az útnak. A falun túl mezei út vezet be a patakra, mondom a húgomnak, kanyarodjanak be az úton, itassák meg a lovakat, aztán hajtsanak utánunk. Tovább úsztatunk a bokáig érő porban, s a felvidult sárgák közvetlen az állomás előtt érnek utol. Világjáró Molnár Trézsi csakugyan nem hazudott, csakugyan indul még egy vonat, az utolsó, de csupa teherkocsi, mindössze egy podgyászkocsi van köztük, ebben néhány vasutas, menekülő altisztek. Nem valami szívesen fogadnak a kimerült emberek, de végre is beprotezsál az állomásfőnök. Sőt, kisül, hogy rajtunk kívül befér még egy fiatal úriember feleségével, két fiacskájával s három öregasszonnyal. Elhelyezkedünk a földön, a vasutasok már jó szívvel tűrik az alkalmatlanságot, sőt, meg is vigasztalnak, hogy Kőhalomban majd rendes vonatot kapunk. Mi is megvigasztaljuk őket, hogy akkor majd ők is kényelmesen menekülhetnek. Egyik vasutas különösen barátságos hozzánk, s igen jólesik hallanom, hogy félti az életemet, mert amikor a nyitott kocsiban előrelépek, jóakaratúan figyelmeztet: Vigyázzon, bácsi, mert kiesik!

Összemosolygunk Máriával. Egyet gondolunk. — No, ez sem nézi ki belőlem, hogy az igazgatójával jó barátságban vagyok.

A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres kocsi. Úgy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már elmenekültek, mert a vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők megbújtak, s nem merik elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem a vonaton nem ég lámpa. Vaksötétségben botorkálunk a sínek között. Vaksötétség a kocsiban. Büszke lennék előrelátásomra, ha nem véletlenül pillantok meg három szál gyertyát. Mi jó, hogy zsebre vágtam! Világot gyújtok egy pillanatra, elhelyezkedünk. Egyik oldalon Mária meg én, másik oldalon az a két vénasszony, akik a határszél egyik falujából két éjjel s két nap szaladtak a kocsin a vasútig. Az egyik súlyos betegen. ,,Lám, lám, a vénasszonyoknak is becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon maradnak?" A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, nyaralni vitte őket a szentkatolnai nagymamához — éppen úgy jártak, mint az én unokáim. Áthallik a falon az egyik fiú nyafogása: Éhes vagyok, mama! — Várj, fiam, reggelig — csitítja a mama. — De én éhes vagyok! — Nincs, mit adjak, szívem! Reggel majd veszünk valamit — sírja el magát a mama.

Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan forrnak össze a magyar szívek! Kérdem Máriát: van-e nekünk ennivalónk? Már le is vette a kis kosárkát. Nem az én kérésemre, a gyermeknyafogásra, az anyasírásra. Csuda dolgok kerülnek ki a kis kosárból. Van benne egy kenyér. Két sült csirke. Egy szelet szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit hozott el a szekérről nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő, irományok — ez minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a zsebemben. Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és Éva annak idején.

Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkínáljuk a vagyonunkat. Igen szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden jót, szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. — Csak nem hagyják éhezni a gyermekeket?

Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, mert a felírás láthatatlan, s a menekülő vonatnak kalauza nincs. Nincs, aki kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: Segesvár! Tíz perc! Óraszámra állunk egy-egy állomáson, s reggel pillantjuk meg a segesvári síkot. (...)

Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg menekült ostromolta meg. Egymás hegyén-hátán a szerencsétlenek. Minden korú és rendű ember. A folyosón összepréselődve, a szakaszokban szintén. Már tizenketten szorongunk a mi szakaszunkban. Ide látszik az országútja: száz meg száz szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy domb: e dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy- és ruhanemű, edények, s Isten tudja, még mi; a domb felett pedig asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek mégis jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk. Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hírül, mikor megy tovább a vonat. ,,Vajon ki őrködik felettünk?"

Végre megmozdul a vonat, a rettentő hosszú vonat, előre-, hátralökődik. Senki sem bukik sem előre, nem hátra: most oly jók az emberek, úgy összetartanak. Szinte összefonódnak. ,,Talán mégis jó, hogy büntet az Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bűnt követénk el." Megy, mendegél a vonat, átszomorkodik a Küküllő hídján, aztán megáll. Nyílt pályán áll meg. Orrunk előtt Dános, s nem engedik be a vonatot. Már rég elmúlt dél, amikor megállunk. Éppen huszonnégy órát menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két óra ez. Leszáll az este, s még mindig állunk. És állunk, állunk egész éjjel. A sötét kocsiból szemünk belemered a sötét égbe, mely meg-megvillan. Egyik azt mondja: ágyúlövés villanása, a másik: az ég villámlik. Valószínű, hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk nem mehet tovább, míg ott el nem dől az ütközet. Ha áttörik ott a frontunkat (de vajon van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség megszállja a vasúti fővonalat, s mi be vagyunk kerítve. Elöl tűz, hátul víz. Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket.

Ezer esztendő hosszára nyúlik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé már lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák szélén, a még zöld gyepen. Sőt, vannak vakmerők, akik a Küküllőben megfürödnek. Nem untatom tovább az olvasót: teljes harminchat órát, ebben két vaksötét éjszakát állunk Segesvár és Dános között. Már nem is igen izgat: megyünk-e tovább vagy sem, annyira fáradt a testünk, fásult a lelkünk.

— Valószínű — mondom Máriának —, hogy bekerítnek. Ez esetben bizonyos, hogy a férfiakat különválasztják, s internálják valahol.

— Én nem maradok el magától!

— Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben.

— Hát öljenek meg!

— Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahol feljut a gyermekekhez. Hírt visz rólam, hogy — élek.

— Nem, nem! Van nekem fegyverem... Magát nem fogják elszakítani tőlem. Ha Isten megelégelte életünket...

— Legyen meg Isten akaratja.

Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, de ott maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az Istené. Még nem vesztettük el Őbenne való bizalmunkat.

Éjfélkor kínlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. Majd megfojt a bűz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. Miért nem mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem mentünk, miért nem szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már megvirradna! A sötét ég alján, Szeben irányában meg-megvillan egy fénycsík. Mintha ágyúdörgést hallanánk. ,,Igen, igen, ágyúdörgés. Sőt, bizonyosan az."

Harminchat órai ,,pihenő" után megmozdul a vonat. Megy, mendegél Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy órára áll meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. Végtelen hosszú vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen teherkocsikon ötven-hatvan ember szorong. Halálosan bús, sápadt arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi torkomat a sírás, addig fojtogatja, hogy elsírom magamat. Még csak most látom teljes rettenetességében, mi történt velünk. Most, amikor szemem láttára kanyarodik mellénk a végtelen hosszú szörnyeteg. ,,Ó, én szegény népem, hová jutottál, mire jutottál!"