Margittai Gáborral, a Magyar Nemzet szerkesztőjével a második — közvetett — találkozásomat a szombathelyi Bedécs Gyula hozta össze, anélkül hogy erről tudna. Miközben ugyancsak szombathelyi asszonytársával bejárták azt a moldvai és székelyföldi terepet, amelyre egy ötventagú magyar nyomkereső csoportot a jövő év augusztusában bécsi-szombathelyi szervezésben elhoznak, sepsiszentgyörgyi találkozónkon, amelyen az Úz-völgyi, ojtozi tartózkodásuk mikéntjeit és hogyanjait beszéltük meg, Az I. világháború emlékezete Galíciában, az Isonzó völgyében és Doberdón című DVD-jét ajándékként nekem átadta, s ehhez mellékelt egy kötetet is, a Külső magyarok. Utazás a végeken címűt, amelynek szerkesztője-szerzője Margittai Gábor.
Valóban kicsi a világ, a könyv szerzőjével néhány évvel ezelőtt az antalyai Gebízben — az ottani Macarköyben (Magyarfaluban) — sodródtunk együvé. Törökhoni magyar nyomkereső utunk során eljutottunk Macarköybe is, a jó csíkszentdomokosiak egy székely gyalogkaput ajándékoztak leendő testvértelepülésüknek, Margittai és útitársa, Major Anita ugyancsak magyar nyomkereső úton volt Anatóliában, s amint később olvastam többrészes riportjukban, eljutottak a magashegyi jajlákba is, a havasi pásztorok nyári szállására, ahol a 30-as évek derekán Bartók Béla is gyűjtött pentaton dallamokat s a macarköyi magyarok eredetével kapcsolatos monda- és emlékanyagot. Ekkor is feltűnt a fiatal riporter nyers, karámszagú, az írás témájával azonosulni képes, ebbe magát beleélő világlátása. Viselkedésük, ruházatuk is erről az írás tárgyával azonosulni tudásról árulkodott. Csapzottan és a megfeszített munka izgalmától csatakosra izzadtan a macarköyi, két mediterrán nap egészét kitöltő vendégeskedő ceremónia-folyam részeseivé váltak.
Most, amikor a Külső magyarok című jó sodrású és felette izgalmas könyvet leteszem, ugyanez a benyomásom. A közel háromszáz oldalas riportkötet nyelvi ízei és helyzetmegjelenítései felvillantására a Napba nézők. Keleti végeken: csángó világ Gyimesben című munkáját idézem. „Belső", azaz anyaországi magyarként a „külső" magyarokat, jelen esetben a Gyimes-völgyi csángókat nem a szirupos, nosztalgiázó, giccses dalszövegek modorával közelíti meg, hanem — a magashegyi kalibák világába hetekig kiköltözve — ennek az életmódnak az alázatos szegénységben, békés igénytelenségben eltöltött napjainak múlását követi ott, ahol az elmaradhatatlan katolikus falinaptár és az Egri csillagok félbeszakadt példánya árvállik a kicsi magyar világ rövid négy esztendejére emlékeztetően, ahol a legkisebb gyermekek kinyalják a főzőüstöt, s ahol a vendégeket vacsorához invitáló házigazda „bocsássák meg gyöngeségünket" szavakkal kér elnézést a szegényes, számukra mindennapos puliszkavacsoráért. „Magyar asszony az én anyám, / Fáj a szíve, lelke, / Hogy a magyart a Jóisten mennyire megverte. /Ablakába’ oláh rongyot fújdogál a szellő. / Hogy tűri el, hogy nézi el aztat a Teremtő" — énekli Törökbúzás Péter a félhomályban, majd zokogásba fullad a dal.
Ugorjunk.
Daragics Károly Hidegségből olyan bolondos történetet tálal vendégének, amelyet, úgy ítéli meg, a nyomdafesték még elbír, de a finnyás, álszemérmes városi népségnél esetleg kivágja a biztosítékot:
„Nézett bé a leánka a lába közé, s aszongya az anyjának: mi ez, anyám, a lábam között, hogy hívják? Azt mondja az anyja: lámpa, leánkám. Azt mondja a leánka: lehet, mer’ ég. A mamáé nem ég, anyuka? Ég, de apád kióccsa. Anyám, azt már tudom, hogy ez lámpa, de idelent a Jóskáé nem olyan, hogy híjják azt? A Jóskáé mécs. Az asszon elment Csíkszeredába, s azt mondta a leánkának, hogy ügyeljen a csürkékre ott a figefa tövibe, hogy a csürkéket az ülü ne vigye el. Este jő Szeredából az anyja, s azt mondja: No, lánkám, hogy tölt? Jól tölt, anyukám. Feljött Jóska, s ott a figefa tövibe a lámpámba olyan mécsest szúrt bé, hogy még körülötte a gazt is kifüstölte."
— Ennek értelmit vette-e maga? — kérdi Károly bácsi fuldokolva a nevetéstől.
Margittai Gábor könyvével régészeti barangolásra hív Székelyföldre, Schütz István Balkán-kutatóval a dákoromán elméletet teszi térben és időben a helyére, a moldvai külső magyarok visszatérésének esélyeit járja körbe, a szombathelyi civilek határokon kívüli műemlékekért szervezett magyar nyomkereső útjait jeleníti meg, a máramarosi istenfélő városba kalauzol, s Kárpátaljára, az elsodort hidak földjére visz, a koszovói magyarverésekkel borzaszt el. És ne hagyjuk említés nélkül a szepességi láthatatlan városok világát s Felvidék száműzöttjeit se.
„Magyarországon ma nincs objektív és hiteles leírás Erdély jelenlegi állapotáról — nyolcvan éve Trianon után — mondja a szombathelyi Kovács Jenő, aki városa lakóinak népes csoportjait rákapatta az erdélyi és egyéb „külső magyari" utakra, és Margittai Gábor mintha ezt választotta volna izgalmas könyve mottójául, objektív és hiteles leírást kínál Transzszilvánia és más vidékek jelenlegi állapotáról.
