Egyszer régen, mikor még vasút nem volt, egy oláhfalusi ember deszkát vitt Segesvárra. Mind egy szálig eladta a deszkát, de a pénzt, amit a deszkáért kapott, el is vásárolta. Az ám, de mikor éppen indulóban volt hazafelé, nagyon megéhezett, s evett volna szegény feje, de nem volt mit. Üres volt a tarisznyája is, üres a bugyellárisa is. Na, most mit csináljon? Ő bizony bement egy kurta kocsmába, hat főtt tojást rendelt, meg is ette annak rendjében, hanem mikor fizetésre került a dolog, azt mondta a kocsmárosnak, aki szász ember volt:

— No, szomszéd, én a tojást megettem, de pénzem nincs. Majd fizetek, ha még egyszer erre járok.

— Ohó — mondta a szász —, adjon írást kend! A szó elrepül, az írás megmarad.

— A székely ember szava: írás — mondotta büszkén a székely. — Ne féljen, szomszéd, nem maradok adósa.

— Jól van, jól — nyugodott meg a szomszéd —, csak menjen kend isten hírével. Majd meglátom, írás-e a székely ember szava!

Hát nem vett írást a szomszéd, de beírta a könyvébe annak rendje s módja szerint, hogy ezen s ezen a napon Péter Mózes oláhfalusi székely hitelbe megevett hat tojást. A székely pedig szépen csendesen hazaballagott; de mi történt, mi nem, esztendő múlt esztendő után, nem volt járása Oláhfalu felé. Éppen kerek tíz esztendő múltán ment megint Segesvárra, s az volt első dolga, hogy beállított a szomszédhoz.

— Adjon isten, szomszéd! Emlékszik-e rám?

A szomszéd idegenül rázta a fejét.

— Hát én vagyok Péter Mózes. Ennek előtte tíz esztendővel megettem itt hat főtt tojást, ihol, itt az ára. — S mindjárt le is számolt az asztalra hat pengő krajcárt.

— Ohó, nem addig a! — pattogott a szomszéd. Azzal leült az asztal mellé, s krétával elkezdett számolni. Az egész asztalt teleírta számokkal. Azon kezdte a számolást, hogy a hat tojásból lett volna hat csirke, a hat csirkének lett volna annyi meg annyi csirkéje, azoknak ismét — szóval, tíz esztendő alatt az a hat tojás éppen hatszáz pengő forintot jövedelmezett volna neki.

Tyű, ezermilliom pillangó, ennek fele se tréfa! Hogy ő hatszáz pengő forintot fizessen hat tojásért! Hisz ennyi pénze az egész falunak sincs, nemhogy őneki egyedül magának.

— Nem fizet?! — kiabált a szomszéd.

— Nem én!

— Ha nem fizet, beperelem.

Be is perelte.

Egy hét sem telt belé, Péter Mózest törvény elé idézték. Hej, majdhogy föl nem vetette szegényt a nagy bánat. Mi lesz vele, ha a kocsmáros megnyeri a pert? Háza, földje, lova, mindene rámegy.

Volt azonban Oláhfaluban egy soktudó székely góbé, aki az egész falu népének szószólója volt peres ügyekben. Hozzá fordult Péter Mózes uram is: hátha kisegítené a bajból. A szószóló vállalta is a pert, elment Péter Mózes urammal a tárgyalásra, de úgy rendezte a dolgot, hogy egy kicsit megkéssenek. Mikor aztán beléptek a törvényházba, a bíró rájuk förmedt:

— Hol voltak kendtek? Mért késtek meg?!

— Instálom — felelt a szószóló —, nem jöhettünk hamarább, mert nekem főtt borsót kellett elvetnem.

— Mit? — kérdezte a bíró, mintha nem jól hallotta volna.

— Főtt borsót, instálom.

— Bolond kend? Hát abból hogy lesz borsó?

— Úgy — felelt a szószóló —, ahogy a főtt tojásból csirke!

Mondjam tovább, ne mondjam? Bezzeg hogy a szász szomszéd elveszítette a perét.