Megállapodtak a Kulturális Autonómia Tanács létrehozásáról, elkezdett dolgozni az autonómia-munkacsoport, az önkormányzati nagygyűlésen kidolgoztak egy olyan dokumentumot, amelyet mindenki felvállal, Tőkés László pedig párbeszédet kezdeményezett az összefogásból kimaradt szervezetekkel.

Igaz, kínkeservesen született meg az a memorandum, amelyet mindenki elfogadott — a Székely Nemzeti Tanács kifogásaira válaszolva nemrég vették ki belőle azt a részt, miszerint nem létezik olyan tudatos központi politika, amely az etnikai arányok megváltoztatását célozza. Az is igaz, más fontos kérdésekben sincs egyetértés: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács például egyelőre nem döntött, támogatja-e Kelemen Hunort, az RMDSZ államfőjelöltjét, Tőkés László jogosan jegyezte meg, a szövetség nem konzultált velük a döntést megelőzően. És nincs közös álláspont a kormányzati szerepvállalás ügyében sem: a szövetség Markó Béla óvatos nyilatkozatai ellenére igencsak készül a Victoria-palotai bársonyszékekbe, az EMNT ellenben óvatosságra int.

Kétségtelen, az összefogás megvalósulásának egyik oka éppen az RMDSZ ellenzékbe szorulása volt, érthető hát Tőkés László aggodalma, hiszen az elmúlt évek tapasztalatai valóban azt mutatják, a szövetség kormányzati szerepvállalása nem hozott áttörést a közösségi autonómiaformák megvalósításában. De nem teljesen elfogadhatatlan az RMDSZ érvelése sem, hatalmi pozícióban ugyanis hatékonyabban irányíthatnák a pénzügyi forrásokat a magyarlakta vidékek fejlesztésére.

A dilemmára mielőbb választ kell találnia a szövetségnek. Jól kidolgozott, a közösség célkitűzései szerint összeállított feltételrendszerrel újabb esélyt adhat az összefogás folytatására, az autonómiatörekvések érvényesítésére, a magyarlakta vidékek fejlesztésére. Enélkül azonban ismét csak a bukaresti politikai széljárásnak teszi ki a magyarság ügyét.