A felnőttek világában már régóta az a megbecsült, értékelt, aki a nyertes oldalon áll. Lehet az politikus, üzletember vagy csupán a főnök kedvenc beosztottja, ő az, akire a többiek felnéznek, akkor is, ha valójában nem nagyon kedvelik az illetőt, mert neki sikerült nyeregben maradnia. Még elismertebb társadalmi szinten az, akinek sikerül átnyergelnie egy új, erőben levő lóra, még mielőtt a régi kidőlne.
Nem csoda hát, hogy a gyerekek világában is egyre elterjedtebb, hogy csak az igazán figyelemre méltó, aki nyertes. Persze, ezt úgy értelmezik, hogy mindig keresik a versengési lehetőségeket, és mindig nyerni akarnak. Az iskolai szemlélet is besegít e szellem tovább éltetésébe, hiszen minden verseny mérhető, kimutatható eredményeket szül, így bizonyítható, ki mit végzett.
Nem is az egészséges versenyszellemet kifogásolnám, hiszen az ösztönzőleg hat mindenkire, hanem a túlzásokat. Sok gyerek már nem tud igazán örülni semminek, ha nem nyer. A szülők egy része csak fokozza a gyerekben a nyerési vágyat, és sokszor besegít neki, hogy elérje a kívánt eredményt. Ebben az esetben nem a segítségnyújtás ténye a hiba, ami adott körülmények között összekovácsolhatja a szülő-gyerek kapcsolatot, hanem az, hogy csak a mindenáron nyerést helyezi előtérbe.
Ezenkívül hamis énképet alakít ki a gyerekben, aki azt hiszi, hogy ő maga volt képes az adott teljesítményre. Mivel ez egyszer sikerült, elvárja, hogy mindig úgy történjen. Nemrég hallottam egy szülőtől: tegnap nyert a gyerek, s ma is remélik, hogy nyerni fog, ezért jött a versenyre. Csakhogy a mesének is egy főhőse van, bár többen segítik az útján, így minden versenynek is egy győztese lehet. Erre a helyre pedig nem lehet örök érvényű bérletet váltani, mivel a mérce egyre fennebb kerül, mind újabbak jönnek a sorban, helyet követelve maguknak a dobogón. Így elkerülhetetlen a csalódás, melyhez jobb, ha kiskorában fokozatosan hozzászokik az ember, ugyanis felnőttként még a csalásokat, az előnytelenebb indulást is bele kell számítania a versengésbe.
Van e szemléletnek egy másik hozadéka is: kevésbé tudja értékelni sikerét az, aki természetesnek veszi, hogy ez így legyen. Aki megtanul veszíteni, jobban tud örülni időnként a győzelemnek, sőt, megtanulja az ellenfelet is becsülni. A világot nem nyertesekre és vesztesekre osztja majd, hanem küzdőkre és félreállókra, s örömét fogja lelni a küzdelemben is.
Aki igazán az életnek akarja nevelni a gyerekét, annak érdemes ezen elgondolkodnia.
