A moldvai magyar oktatási program tizedik tanévének kezdetén Máthé Krisztinát, Tamás Tündét és Imre Évát kérdeztük arról, hogyan kerültek Moldvába, mit adnak és mit kapnak azokban a közösségekben, ahol munkájukat végzik.

Huszonegy Bákó megyei településen — köztük tizennégyben állami iskolában is — több mint ezerötszáz gyermek tanul magyarul írni, olvasni, ismerkedik hagyományainkkal, történelmünkkel. Hat faluban működik gyermekek háza, táborközpont létesítését tervezik Lábnyikban. A gyermekeket nyaranta táboroztatják, év közben tanulmányi versenyeken vesznek részt, népdalvetélkedőkön mutatkoznak be, és majd mindenkinek van támogató keresztszülője. A száraz adatok mögött ellenben rengeteg munka áll. Az elmúlt egy évtizedben legalább száz magyar tanító dolgozott Moldvában, jelenleg is félszázan oktatják, nevelik az iskolában és a délutáni foglalkozásokon a csángó gyermekeket.

A tizedik tanévnyitót követően Hegyeli Attila, az oktatási program vezetője egy követendő pozitív példáról számol be, éspedig, hogy Lészpeden ,,az együttműködés révén a magyar nyelv, a magyar kultúra hivatalos védelmet kap, erősödik státusa. Ez nagyon nagy mértékben köszönhető Márton Attilának (aki nyolc éve tanít ebben a faluban — szerk. megj.), gratulálok munkájához. Szerencséje is van, mert egy remek igazgatónő keze alatt dolgozhat, egy olyan igazi értelmiségi nő mellett, aki értéket lát és nem legyőzendő ellenséget a helyiek hagyományos kultúrájában." Ha minden iskolában nem is ennyire pozitív a hivatalosságok hozzáállása, tíz év alatt sokat változott a helyzet. Hogy tulajdonképpen miben nyilvánul ez meg, elmondják az érintettek.

Ez a munka nem áldozat

Máthé Krisztina Kolozsváron végezte a pedagógia—magyar szakot, első évben Egerpatakon, második esztendőben Sepsiszentgyörgyön tanított, majd irány Moldva. Erre így emlékezik.

,,Imre Éva kolléganőm, ma már barátnőm mesélt a csángóföldi ittlétükről, a mesés vidékről, a kihívásokról. Véletlen találkozás volt, és rá tíz napra Frumószán laktunk, csinosítottuk a parányi szolgálati lakásunkat, a magyar házat, magunk mögött hagyva sepsiszentgyörgyi életünket. Itt valóban van, amit tenni, értelme van a magyartanárságnak. Három éve tanítok ebben a faluban párommal, Neagu Adriánnal együtt. Sok minden megváltozott a három év alatt, kiforrott és megszilárdult a helyzetünk, és túlzás nélkül, itthon érezzük magunkat a falunkban. Én szakképzett magyartanárként tanítok a helyi iskolában, szerencsésnek mondhatom magam, mert már az első évtől heti tizennyolc magyarórát tarthattam, ami nagy eredmény itt, ezen a vidéken, ahol minden más tantárgyat román nyelven tanulnak a gyermekek. A párom a frumószai magyar házban tartja az iskolán kívüli magyarórákat, filmklubot és fotókört is indított az érdekesség kedvéért. Bevallom, a negyedik tanévet úgy kezdem Frumószán, egyszer sem gondoltam, hogy el kéne menni. Megtaláltuk a helyünket az oktatási programban és a faluban is. A gyermekeknek nagy szükségük van ránk, és itt, túl a szakmaiságon, messzemenően több dologra gondolok. A magyar nyelv tanítása nagy feladat, de azon kívül is bármikor számíthatnak ránk a gyermekek és a szülők is. A felénk áradó tisztelet és megbecsülés munkánk valódi értelmében erősít meg minket. Ez a munka nem áldozat. Szakmai fejlődésről nem beszélhetek, nincs rá időm, de nagyon sok minden másban megerősödtem, fejlődtem, ami személy szerint nekem sokkal fontosabb."

Igyekszem segíteni

,,Nem vagyok csángómentő, inkább az dolgozik bennem: a csángó falvakban igény van arra, hogy valaki legyen az emberekkel" — mondja Tamás Tünde, akinek édesanyja kósteleki származású, jelenleg a család Sepsiszentgyörgyön él, Tünde két éve a Bákó megyei Csíkfaluban tanít. ,,Menekvést látnak bennünk, a magyar házba jönnek mindenféle bajukkal. Nem a polgármesterhez vagy a paphoz fordulnak, hanem hozzánk, és tőlünk kérnek tanácsot. Itt higiéniai és szocializációs nevelésről is szó van, de nem csak a gyermekek körében. Nagyon sok mindennel fordulnak hozzánk, főleg a fiatal házasok, a középiskolások, de olyan gyermek is jött hozzám, aki nem ismeri önmagát, nem ismeri a testét, hogy mi mire használható, hogyan lehet azt megvédeni... Néha olyasmivel is megkeresnek, amivel a hagyományos oktatásban nem fordulnak a pedagógushoz. Ilyenkor nem érzem zavarban magam, inkább arra gondolok, hogy segítek, de ha zavarban lennék, akkor is feltennék másodszor is a kérdést, tehát nem kerülhetem meg a választ. Igyekszem segíteni, hogy megoldjuk a problémát, közösen megbeszéljük, hogy éppen mire lenne szükség."

Az ötszáz lélekszámú faluban már négy éve folyt a magyar oktatás, amikor Tünde odament. ,,Nagyon nyitott közösséget találtam, de igaz, hogy meg kellett birkózni, amíg elfogadtak. Főként románul beszélnek otthon, a nagyszülők beszélnek a gyermekekkel magyarul, a szülők románul, ők azt gondolják, hogy nem is tud a gyermekük magyarul."

Az anyanyelv kérdése

Az anyanyelvről nem minden csángó faluban gondolkodnak egyformán, igazán nem is igen fogalmazzák meg, hogy ők magyarok-e vagy románok, és melyik az anyanyelvük, számukra inkább a katolikus vallás hordozza a hovatartozást. Frumószai tapasztalata alapján Máthé Krisztina így számol be első találkozásáról az anyanyelv kérdésével:

,,A nyelvtanóra hozta számomra a legtöbb aggodalmat, hiszen az első leckék között volt az anyanyelv kérdése, és minek tagadnám, nem tudtam pontosan, hogy kell-e nekem ebben az ügyben bármilyen állást foglalnom. Nem szeretném ugyanis befolyásolni és bajba keverni a gyerekeket. De magától oldódott meg a probléma, hiszen arra a kérdésre, hogy szerintük mi az anyanyelvük, egyöntetűen a román nyelvet jelölték meg a gyerekek. A következő kérdésemre, hogy milyen nyelven beszél a kistestvérükkel otthon az anyukájuk, mindenki a magyar nyelvet mondta. Így arra a következtetésre jutottak a gyerekek (maguktól), hogy végül is magyar az anyanyelvük, mert csak akkor kezdtek el ők is románul tanulni, amikor óvodába kezdtek járni. Mosolyogva, mint aki jól végezte dolgát, dőltem hátra e kényesnek mondható témakör lezárta után, de hirtelen megkérdeztem a gyerekeket, hogy írnak-e naplót. Szinte mindenki igennel válaszolt. Hogy milyen nyelven? Románul, természetesen. Kérdeztem, hogy magyarul nem próbálnák meg? Nagyon nehez, tanár néni, nagyon nehez! — ez volt a válasz."

Egy kicsit kinyílt a világ általunk

A magyar—román nyelvhatárhoz közeli Kóstelek egy kicsit Gyimes és egy kicsit Moldva. A hegyek között, tizenöt kilométerre a legközelebbi településtől római katolikusok és görög katolikusok élnek együtt békében, egymás hagyományait tisztelve. Ebben a faluban Salamon Antal plébános évekkel ezelőtt megkezdte a magyar ábécé tanítását a templomban, örvendett, amikor segítséget kapott e munkához. Imre Éva párjával, Ferencz Andrással öt évvel ezelőtt érkezett Kóstelekre, azóta nem csak a gyermekeket tanítják, hanem mondhatni az egész falut. Imre Éva a kezdetekről mesél:

,,A templomban egy teremben kezdtük az iskolán kívüli foglalkozásokat. Az embereket meg kellett győzni arról, hogy mi itt nem csinálunk semmi különöset. A legfontosabb talán az, hogy számukra egy kicsit kinyílt a világ általunk, mert legtöbb gyermek korábban a legközelebbi településig sem járt le, azóta kirándulásokat, táborokat szervezünk. A tánccsoport is spontánul jött létre. Amikor kiderült, hogy mi tudjuk az ő hagyományos néptáncukat, amit táncházakban tanultunk, megkértek, hogy tanítsuk. Ezzel nagyon megfogtuk őket, nem csak a gyermekeket, a középiskolásokat, akik Csíkszeredában tanulnak, hanem a fiatalokat is, a húsz-harminc éveseket, és ez nagyon összekovácsolta őket. Most már fellépésekre hívnak, tánctáborokba tudunk elmenni. Módosabb falu, nem akkora a szegénység, mint a Bákó környéki falvakban. Többnyire fakitermelésből élnek, gazdálkodnak. A gyermekeket iskoláztatják, taníttatják. Sokan megengedhetnék maguknak, hogy a román iskolában bentlakást fizessenek, de most már ragaszkodnak ahhoz, hogy gyermekeik magyarul tanuljanak. Minden gyermeknek van keresztszülője, volt elég jelentkező, és sikerült minden gyermeket kiosztani, így aki Csíkszeredában folytatja a tanulmányait, a program révén támogatásban részesül."

Teszik, amit kell

Éva huszonkilenc éves, azt gondolná az ember, hogy ebben a korban egy fiatal eldönti, marad vagy megy. ,,Még nem gondolok a megállapodásra, valamiért úgy érzem, hogy a kósteleki munkám jót tesz az életemnek. Nagyon elutasítom, hogy ez áldozat lenne, mert én legalább annyira jól érzem magam, mint amennyit adok az ottani embereknek."

Kérdésünkre, hogy milyen tapasztalattal gazdagodott Kósteleken az elmúlt öt évben, Éva elmondta, hogy nagyon sok szervezési munkát végez a tanítás mellett, és mivel ő a nem kötelező, iskolán kívüli órákat tartja, arra kell figyelnie, hogy a gyermekek szeressék és tartsák fontosnak azt, amit ott tanulnak, mert másként nem járnak oda. ,,Ráadásul a szülőket is nevelni kell, ez furcsa is volt az elején, amikor huszonöt évesen odacseppentem, és el kellett magyaráznom a szülőnek, hogy figyeljen jobban oda a gyermekére, ezt így tegye, azt úgy tegye. Meg kellett magyarázni, hogy ha tábort szervezünk, és eljönnek a támogatók, szervezők, akkor őket lássák vendégül, s bizony nem mindig voltak eléggé nyitottak, legtöbbször csak amikor elment a vendég, azután jöttek rá, hogy lám, milyen jók ezek az emberek. Ha ezeket elmagyarázod, megértik, és teszik, amit kell."