Itt, a Csukás-tó jegére rajzolta első íveit Kristó Katalin, a romániai rövid pályás gyorskorcsolya legjobbja, két olimpia — Salt Lake City, 2002, Torino, 2006 — és több világ-, valamint Európa-bajnokság résztvevője. Itt született, itt él ma is, innen jár fel mindennap Csíkszeredába edzésre, edzés után ide tér vissza, a szülei — Gábor és Erzsébet —, húga, Erika biztosította családi kör melegébe. Az otthonról hozott meleg sugárzik szemeiből, az egyszerű őszinteség lengi, itatja át mondatait. Itt, Tusnádfürdőn találkoztunk, s beszélgettünk el órákon át pályafutásáról, a rövid pályás gyorskorcsolya romániai helyzetéről, terveiről.

Névjegykártyája:

1983. december 1-jén született Csíkszeredában.

Tusnádfürdőn járt óvodába, itt végezte az I—VIII. osztályt, középiskolai tanulmányait pedig a csíkszeredai Kájoni János Kereskedelmi Líceumban, 2002-ben érettségizett. Ma a bukaresti Testnevelési Főiskola edzői szakára jár.

Sportpályafutását Tusnádfürdőn kezdte Tóth Miklós irányításával, a Csíkszeredai Sport Club kihelyezett csoportjában. Az elemi iskola elvégzése után Csíkszeredába került, ahol Csiszer Jutka edzőnő vette át felkészülésének irányítását.

1998-ban részt vett az Ifjúsági Olimpiai Játékokon, itthon pedig megkezdte a bajnoki címek felhalmozását, s azóta is minden országos bajnoki aranyérmet megnyert.

2000-ben az ifjúsági Európa-bajnokságon szerepelt Bormióban: 500 m — 19., 1000 m — 18., 1500 m — 21. hely.

A Székesfehérváron megrendezett ifjúsági világbajnokságon: 500 m — 27., 1000 m — 34., 1500 m — 16., összetett — 24. hely.

Felnőtt Európa-bajnokság, Oslo: 500 m — 21., 1500 m — 21., 3000 m — 19., összetett: 21. hely.

2002-ben a Salt Lake Cityben rendezett téli olimpia résztvevője, 500 méteren a 22., 1000 méteren a 20. és 1500 méteren a 17. helyezett.

2005: első felnőtt-világbajnoksági szereplése Pekingben. Nem állt dobogóra, de minden számban a jó középmezőnyben végzett.

2005: Európa-bajnokság: 1500 m — 8. hely.

2006: második olimpiai részvétele Torinóban: 1000 m — 59., 1500 m — 18. hely.

— Mi tagadás, névjegykártyám — így Katalin — lehetne sokkal gazdagabb is, ha rövid pár év alatt, amit a jégen töltöttem, adottak lettek volna a feltételek. Hogy csak egy beszédes példát említsek: egyedüli romániaiként vettem részt a torinói olimpia rövid pályás gyorskorcsolyaversenyein, de elkísért egy egész csapat, ebből viszont hiányzott az edző, az orvos, a masszőr! Mondjam tovább? A sok ismeretlen, idegen között jártam az edzésekre, hadd ne mondjam, milyen lelkiállapotban. Nem volt, kihez szólnom egy szót, mert természetesen, az edzéseimre nem kísért el a ,,csapat".

— Az olimpiát megelőző Európa-bajnokságon volt egy 8. helyezésed, ami igen figyelemreméltó egy új sportág esetében. Ez sem hatotta meg a sportág hatalmasait?

— De, az ígéret erejéig, amikor a beígért támogatást adni kellett volna, mély hallgatásba burkolóztak.

— S ilyenkor nem csapkodták az asztalt például az edzők, az edződ?

— A jelek szerint nem. Maradjunk tehát abban, mindenki várta az eredményt, de kondíciót hozzá nem teremtettek, igazán hozzáértő edzőt nem biztosítottak.

— Szerinted mi a sikerhez vezető út?

— Az akarat. Egyformán kell hogy akarja a sikert a szövetség, a szakvezetés és a sportoló. Ha ez a három akarat összecseng, akkor a siker nem marad el. Nálunk az első két tényező akarata hiányzott.

— És mindezek ellenére kitartottál kedvenc sportágad mellett.

— Igen, mert szeretem a gyorskorcsolyát, szeretek versenyezni, erre tanított meg az edzőm, Tóth Miklós, akinek ezúton is köszönetet mondok. És csak neki, mert a többi edzőm csak visszarántott a fejlődésben. S ez egy kicsit letört. De most újra reménykedem, mert új edzőm, Kristó Zoltán jó úton indított el a felkészülésben, jó úton vezet. Elődei azt mondták, nem nekem találták ki az 500 méteres távot, Zoltán bebizonyította, hogy igenis jó vagyok a rövid távon is. Az ügyesség és az edzés kérdésén múlik minden, jó rajttal 500-on is ott lehetek a jók között.

— A legszebb emléked?

— Az első nemzetközi versenyem Szlovákiában. Tizenhat éves voltam, a legfiatalabb a mezőnyben, s éreztem, hogy szorítanak értem, hogy értékelik teljesítményemet. A kellemes emlékek közé sorolhatom az olimpiai kvalifikációs versenyeket is. Izgulok minden versenyszám előtt, de amikor eldördül a rajtpisztoly, megszűnik az izgalom, csak magamra maradok, na és a közönséggel, s nekem minden igyekezetem az, hogy megfeleljek a közönség elvárásának, hogy legyőzzem versenytársaimat. Amikor ez sikerül, úgy érzem, leesett egy nagy kő a szívemről, én pedig nagyon boldog vagyok.

— A legkellemetlenebb?

— A 2002-es olimpia utáni időszak, amikor senki sem törődött velem. Elvártam volna, hogy úgy, mint más helyeken, itthon is mindjárt az olimpiász (szerk. megj.: a két olimpia közötti négy esztendő) első napjaiban mellém álljanak, segítsenek a 2006-os olimpiára való felkészülésemben. Nem tették!

— Milyen a kapcsolatod a magyarországiakkal?

— Eléggé rideg emberek. Kivétel Heidum Bernadett, aki nagyon egyszerű lány, nagyon szimpatikus. Megértjük egymást.

— Meddig fogsz még korizni?

— Versenyszerűen a 30. életévemig, kedvtelésből pedig, amíg élek. Kint voltunk most Hollandiában egy edzőtáborozásra. Ott láttam, az öltöző tele volt idős hölgyekkel, akik jókedvűen öltözködtek a korcsolyázáshoz, majd vidáman, mosolyogva léptek ki a jégre.

— Hol szeretnél élni?

— Életem végéig itt, a csodálatosan szép fekvésű Tusnádfürdőn.

— Mi a vágyad?

— Hogy egyszer olimpiai döntős legyek valamelyik számban. És olyan szponzorokat találjak, akik megértik vágyamat, és segítenek azok valóra váltásában.