— Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé! — kiáltotta felénk Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska.
Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e vagy sem? S miért mondott bátortalanítót, ha bátorítót nem mondhatott? Egyszerűen: közönséges emberi vonás ez. A jólértesültség fitogtatása.
Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. Kinek-kinek elég volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, de valahol, valamelyik kocsiban szívet hasogatóan sikoltoz egy gyermek. Ismerem a gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek sikoltozása. Ennek a gyermeknek rettenetes nagy kínjai lehetnek. Megtudjuk: napszúrás érte a fedetlen teherkocsin. Orvosért szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek reggelre kiszenved.
Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek napok óta nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, ahol vesztegeltünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az éhes emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyújtanak, a parázsról félig sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok és kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy ,,megint" eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, szakadatlan: ,,megint" meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő állomáshoz érünk, ahol életünk, halálunk eldől, nyolc gyermek hal meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő állomás! Elébb még vesztegelnünk kell Medgyesen is huszonkét órát. De már mintha könnyebbülne a szívünk. Katonavonatok robognak át a medgyesi állomáson. Átkiabálnak hozzánk: Ne sírjatok! Ne sírjatok; Visszaszerezzük Erdélyt!
Csupa ,,nagymagyarországi" katonák. ,,Hát a székelyek hol vannak? Vajon azokat hazaeresztik-e?"
Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony reménykedéseknek közepette. Végre megnyílik előttünk a sorsdöntő állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárnyvonal Nagyszeben felé. Itt fog lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes vérfürdő, mely ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből a román hadsereget. De a román hadsereg katasztrófájáról most még sejtelmünk sincs, nem is lehet: jóval később következik be az. Most egyelőre megelégedünk azzal, hogy áteresztenek a kiskapusi állomáson. Észbontóan vaksötétek voltak eddig az éjszakák, most tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba bevilágít a hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a hold világította pályaudvaron, mely oly néma, mint a temető. Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák. Rettenetesebb, mint kísérteties. Látni vélem a sírjából kikelt katonát, hófehér köpenyegben, hófehér csákóval, hófehér paripán, amint viszi menyasszonyát a temetőbe, s mondogatja:
Jaj de szépen süt a hold,
Megyen egy élő meg egy holt,
— Félsz-e, Julikám?
Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék hőseit, akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel búcsúznak szép Székelyországtól. (…) Összeomlottak a kakassarkon forgó arany paloták. Minden összeomlott. Népballada, népmese, népdal, mind, mind jönnek: nincs maradásuk.
A kultúra templomai mind bezárva. Szeptemberben vagyunk, s kisdiákok, nagydiákok nem mennek iskolába. És nem ujjong egy sem. Olyan szomorú ez a vakáció!
Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük... Lehetséges ez? Mit ér az élet haza nélkül?
Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses Kolozsvárra érünk. És nem lehetetlen, hogy a hetedik napon megérkezünk Pestre. Már csak néhány órát senyvedünk egy-egy állomáson.
Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. Kérdjük: mióta áll itt?
Mondják: Három nap óta!
Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. Érzem, hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, míg Segesvár és Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be Kiskapusra, mert hátha egyenest tűztengerbe jutunk. De mitől féltik ezeket az idáig elvergődött boldogtalanokat, akiknek már kenyerük sincs, a hontalanság mellett az éhség kínjait is szenvedik? Megyek az állomásfőnökhöz. Velem tart nagyanyóka is, s még két úr. Mondom neki:
— Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk nyolc gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. Viszünk két haldokló férfit. A rettenetes bűz és éhezés miatt a menekülők nagy része beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely három nap óta vesztegel itt. Hát ez felháborító. Felháborítja lelkemet, hogy míg fiaink idegen földön vérzenek, minket kivernek a házunkból, a földünkről, és sem Isten, sem ember nem törődik velünk, amúgy is megalázó futásunkban megakadályoznak. Ki intézkedik a vonatindításról?
A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem hibás. Míg a kolozsvári üzletvezetőség nem rendeli el, ő nem indíthatja el a vonatot.
— Úgy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek.
Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő állomásról. Megkérdem, hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi állomás. — Hat. — Hisz ez egy kis séta.
Nosza, visszamegyünk a vonathoz, veszem a botomat, néhány szem szilvát zsebre vágok, kis poggyászunkat otthagyom a kocsiban, s indulok az apahidai állomásra. Jön nagyanyóka is, s a két úr. Réten vágunk át az országútnak. Száradó sarjú illata csap meg. Felséges, tiszta levegő. (…)
Apahidán azzal várnak, hogy már útban is az a vonat, amely három napig vesztegelt. Egy óra múlva indul a mi vonatunk is.
Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. Biztatnak a vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk Kolozsvárra ér, meg is ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles teherkocsiba: tágas szalon ez a zsúfolt szakaszok után. Ha nem szégyellenők, táncra is kerekednénk.
Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár, Erdély egykori fővárosa, csakhogy látlak, újra látlak! Hány szép napnak, estének, éjszakának emléke dobogtatja meg szívemet! Falusi vendégszeretet s nagyvárosi kultúra: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden szépet, minden jót eltemet a világfergeteg.
Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele útján túl vagyunk. Mely nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal hitegetnek, hogy mindössze egy éjszaka s egy nap, és Pesten vagyunk. Látjuk, öleljük, csókoljuk gyermekeinket, akik szívszakadva várnak, éjjel-nappal a pályaudvarokon állnak, lesik a berobogó vonatokat, száz meg száz embert kérdeznek meg: nem látták-e édesapámékat? S mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem. Ezt felelték egykor, régen a fiát kereső csonka mesternének is: nem láttuk, lelkem, nem. Balsejtelem szorongatja szívünket: bizonyosan otthon maradtak utolsó pillanatig, és — lehet-e szüleit szerető gyermeknek végiggondolni, ami ezután következik?
Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős hegyei közt. (…)
Már itt vagyunk ,,az alföldi szép nagy rónaságon". Szép, valóságban is szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly szomorú. Látom a tarlón: a magyar Kánaán földjének silány termése volt. A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk ,,kövér idő" járt, itt a szárazság búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre perzselt. Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?
Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállítják ki az Udvarhely megyei bujdosókat. Ők a jász- és kun-magyar testvérek vendégei. Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az egyik elveszett, a másik még a mienk... Igen előkelő vonatra szállunk át: ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő hölgyeket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve, fésülve, egy úr meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak, züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza! Féktelen indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten elnyafoghassák: mi is menekültünk — rémülten futnak össze, s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja menekülünk, s viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos úr egész éjjel a folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen... Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be a vonat a Keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világított zeg-zug utcákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk az ablakainkra: csak egy ablak világít. Vajon melyik van ébren ily késő éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen megérkezénk. Talán épp most készülődnek a már-már reménytelen útra: mindenki jön, csak a mi szüleink nem!
Becsengetünk, nyílsebességgel nyílik az ajtó, félaléltan hanyatlunk egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán meg is tudták, hogy ,,hideg víz mellett" mit határozánk. A lakás tele menekültekkel. Közeli s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pamlagon, földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan!
Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok, oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek fáradtságot. Sőt, mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a népemnek, rész vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem, szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam, s íme, semmi bajom sem esett. Különösképpen azért övendek, mert megtudtam, mi a menekülés. Hogy majd egyszer könyvet írók róla, könyvet, melyhez semmi szükség az írói fantáziára, csak le kell írnom, amit láttam, aminek részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint — magyar! Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az utcára alig merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem, s majd meghasad a szívem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem: no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, kelet felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, román katonák, székely emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn, a hegyoldalon szörnyű reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! (…)
Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolc éves fiú, már ez is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el.
— Mi újság, öcsém?
— Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban, lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.
— S kivágták a fákat, ugye?
— Nem, igazán nem — hazudik a fiú.
— Egyetlenegyet sem vágtak ki — erősíti nagyanyóka. — Nekem megmondta volna. Ugye, megmondtad volna?
— Igen, igen, magának megmondta volna... Hát még mi újság?
— Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek.
— Hát a házból vittek-e el valamit?
— Vittek egyet s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját... Egy kevés gúnyát. Még egy könyvet is elindítottak, de azt mégsem vitték el. Ledobták az ebédlőben.
— Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem a román, sem a magyar.
Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagy estélyt adott Révai Mór, a kiadó. Az estély egy óriás teremben folyt le. Körös-körül könyvállványok, sok ezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy hét múlva kérdem Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? — Egyetlenegyet sem — felelte szomorú mosollyal.
Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztítás volt nálam. S mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig ritkították az erdőcskémet. A szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a lövészárokásást is, a favágást is, s tovább mentek, különben kivágják kertem összes fáját.
És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet.
