Megnézi az oroszlán erősen a szamarat, mert még ilyen nagy fülű állatot nem látott világon való életében, s kérdi tőle:

— Hát te ki vagy s mi vagy, te füles?

Azt mondja a szamár:

— Iá! Iá! Én a bárányok királya vagyok.

— No bizony, ha a bárányok királya vagy, hadd lássuk, melyik erősebb? Itt van egy fa, ni! Húzd le annak a tetejét a földre.

— Húzd le elébb te — mondotta a szamár —, aztán én is lehúzom.

Az oroszlán egyet nagyot ugrott, derékon fogta a fát, s lehajlította a földre.

— Hisz én ennél többet tudok — mondta a szamár, s mikor éppen az oroszlán el akarta ereszteni a fa tetejét, megfogta, belekapaszkodott, de abban a pillanatban fel is lódította a fa, s úgy eldobta a szamarat, hogy a fától egy puskalövésnyire esett le. Éppen egy bokor tövébe esett a szamár, ott guggolt egy nyulacska, azt estében agyonütötte. Felkapta a nyulat a szamár, vitte az oroszlánhoz, s mutatta nagy diadallal.

— Látod-e? Ilyen erős vagyok én!

Az oroszlán egy kicsit elszégyenlette magát, de mégis azt mondta:

— No, próbáljunk még egyet!

— Én sem bánom — mondta a szamár —, de azt előre megmondom neked, hogy ha a fél fülemet hátracsapom, akkor még csak fél haragban vagyok, de mikor a másik fülemet is hátracsapom, akkor szaladj, amerre látsz, mert különben vége az életednek.

,,Hej — gondolta az oroszlán —, ennek fele sem tréfa!" Azzal uccu, nekirugaszkodott az erdőnek, szaladott, ahogy tudott.

Amint szalad, jön szembe vele egy farkas.

— Hát te hová szaladsz, oroszlán?

— Jaj, ne is kérdezd! Találkoztam a bárányok királyával, s azt mondta nekem, ha a fél fülét hátracsapja, akkor csak fél haragban van, de ha a másikat is hátracsapja, vége az életemnek.

— De már én szeretném látni azt az állatot — mondotta a farkas. — Gyerünk vissza, ketten csak elbírunk vele!

— Nem megyek én — mondta az oroszlán.

— Ne félj, csak gyere! Csinálok egy nyírfagúzst*, abba beletesszük a nyakunkat, együtt élünk, együtt halunk, ne félj.

Na, ebbe bele is nyugszik az oroszlán. A farkas hamarosan nyírfagúzst csinál, beledugják a nyakukat, mennek, mendegélnek, s egyszer csak meglátják a szamarat. A szamár is meglátja őket, s hátracsapja az egyik fülét.

— Látod-e — mondja az oroszlán —, az egyik fülét már hátracsapta, forduljunk vissza, amíg csak fél haragban van.

— Gyere csak, gyere — biztatta a farkas —, ne félj tőle!

Egyet-kettőt lép még az oroszlán nagy nehezen, de mikor a szamár a másik fülét is hátracsapta, hirtelen megfordult, akart, nem akart a farkas: vitte őt is magával, szaladott esze nélkül.

Egyszerre csak a farkas földhöz vágja magát. Úgy megszorította a gúzs a nyakát, hogy felfordult s megdöglött.

Megáll az oroszlán, nézi a farkast, hogy mi történt vele. A farkasnak ki volt tátva a szája, s az oroszlán azt hitte, hogy reá vigyorog, nevet az ő gyávaságán.

Mondta az oroszlán:

— Hiszen neked nevetség, de nekem ijedtség!

Azzal otthagyta a farkast, hátra sem mert nézni, világgá szaladott.

Ha az oroszlán el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.