Nézi, fürkészi dombok lankájához, erdők árnyékához közeli, tenyérnyi birodalmát: hatvannyolc esztendejével málnásfürdői portája mellett nevelgeti, szeretgeti szaporodó méhcsaládjait, nem csak jó vállalkozói érzékkel, hanem jókedvvel is, hiszen méhekkel foglalkozni nem csak feladat vagy gond, hanem számára főként megnyugvás. A méz egészségességét aztán már említeni sem érdemes, hiszen ez olyannyira köztudott, hogy még a szomszédos rengetegből alkalmanként idelátogató, kaptárbolygató, a mézet méhestől felzabáló medve számára is evidencia.
A borszéki származású, sokáig építészmesterként dolgozó férfit kemény fából faragták: hiszi, vallja, de saját életével is igazolja, hogy a tett, a folyamatos cselekvés — még ha az csak kertben megtermelt zöldségre vonatkozna (ő maga említi: van, akinek noha lehetne, még veteménye sincs, mert munka helyett inkább csak nézelődik), de nyilvánvalóan esetében ennél jóval többről van szó — nem csak karbantart testet s lelket egyaránt, hanem biztosítja mindazt, mire a hétköznapokban szükség van. Míg Sepsiszentgyörgyön dolgozott, addig is megvolt benne a vállalkozói késztetés — ,,egész életemben az voltam, enélkül nem tudtam volna létezni" —, hiszen szerette munkáját, s az építőiparban nem volt megállás, állandóan vállalt munkát, később saját céget is alapított, s volt, hogy tizenöt-tizennyolc embert foglalkoztatott. Csak aztán idén tavasszal a kisvállalkozókat térdre kényszerítő új adórendszer miatt fel kellett függesztenie cégét, hiszen, ahogy ő maga fogalmaz: nyugdíjából azért mégsem fizethet adót. De azt mondja, ha a kényszerszünet múltán, három év után javulnak a körülmények, újrakezdi.
Málnásfürdő peremén, egy korábban csak ,,egyszerű krumpliföldön" ,,öregségére" épített házát úgy alakította ki, hogy a felső szinten lévő szobákat kiadhassa vendégeknek. Szálláshelyén tucatnyian aluhatnak, s Vadász Panzió néven ismerik, immár tíz esztendeje. Eleinte csak arra gondolt, az emeleten rokonságát fogadja, de otthona idővel panzióként is ,,bevált". Ennek ötletét az is serkentette, hogy borszéki születésűként látta, érdemes ilyesmivel foglalkoznia, mert ,,nagyon jól jövedelmezett, aki ki tudott adni négy-öt szobát, az egész család megélt belőle". Az idén viszont megcsappant az idelátogatók száma, még szerencse, hogy újabban nála szállnak meg a Miklósvárról lóháton érkező, jobbára nyugat-európai kalandos kedvű turisták. Az istállóba bekötik lovaikat, nála étkeznek, s ha van kedvük, megnézhetik a romokban heverő Málnásfürdőt. Csíki István úgy véli, legalább egy kicsit rendbe kellene tenni az egykor patinás települést, hiszen csak egy borvízfürdő, egy medence lehetne az a vonzerő, mely érdekes és különleges a turisták számára, enélkül hiába is reménykednek abban, hogy a környéken élénkül a vendégforgalom.
Az előző évekkel elégedett, háza jó helyen van, így azok, akiket vonzottak a környékbeli kirándulások, szívesen szálltak meg nála, sok volt a román vendége is. Idén és tavaly a Miklósvárról szervezett lovastúrák hegyen át érkező résztvevői jelentették számára az újdonságot, főként angolok jöttek, de voltak franciák, németek, sőt, még a Falkland-szigetekről is, ők mindannyian egyhetes háromszéki lovasportyájuk során töltöttek egy-egy éjszakát nála. A kevés látogató miatt ,,azért nem búsulunk", mondja, de hozzáfűzi: akik érdeklődnek az itteni lehetőségek iránt, mind azt kérdezik, van-e fürdő vagy bár egy medence, s amikor válaszolja, hogy nincs, akkor megköszönik szépen, és tovább már nem érdekes számukra ez a térség... ,,Ha volna fürdőnk, egy kicsi kezelőközpont, ha működne a szálloda, más lenne. A régi kezelőközpontot — volt benne egy nyolckabinos borvízfürdő — meg is akartam venni, arra gondoltam, egy magyar befektető segítségével újraépíttetem, de nem adták. Annyifelé jártam a megyét, de nem sikerült. Aztán az egészet megvette Neculai"...
Hogy Málnásfürdő ennyire lepusztult, számára ,,szomorúság", ráadásul látta, amikor még működött, folyamatosan adták ki a villákat, üzemelt a vendéglő, a szálloda. Most összeomlott minden, amit lehetett, elvitték, és bizony bántja, hogy mindössze ennyi maradt, de ,,ha nem csinálunk semmit, akkor ülhetünk és álmodozhatunk". Kedvelték ezt a vidéket télen is a bukarestiek, konstancaiak is, ,,ha lenne szálloda, én is meg tudtam volna tölteni, mert Tusnádon sem férnek, annyian vannak". Szereti egyébként a román vendégeket, ,,a konstancaiak is elég gazdagok", az a tapasztalata, hogy a román turisták valahogy nagyvonalúbbak, úriemberek, szó nélkül fizetnek, a magyarországiaknak pedig sokszor az sem lenne jó, ha az ár felét kérné...
A méhészkedés nem csak egészségforrás, hanem újabb jövedelemszerzési lehetőség is, ráadásul olyan időtöltés, ,,ami nagyon megnyugtat, előveszem a méheket, és nézegetem, hogy olyan szépen szaporodnak; kiveszem a keretet a kaptárból, az anya eléjön, mindannyian nyüzsögnek; nem bántanak, ők is szeretik az embert"... Szerinte ez most nyereségesebb, mint bármilyen más ágazata az állattartásnak, próbálkozott juhokkal is, volt vagy húsz belőlük, de évente ötmillió régi lejnél többet nem hozott a konyhára. Hat éve foglalkozik immár ,,jobbacskán" méhekkel, tanfolyamot is végzett, vizsgázott annak rendje s módja szerint, most harminc ,,jó kemény" család méhe van — ha ,,jól rendezik", egy család 300—400 lej jövedelmet termel —, ebből nyáron tizennyolc ,,mézezett", s az ötszáz kilogrammnyi eladott méz mintegy ötezer lejt jelent, de arra gondol, jövőre már akár ötven méhcsaládja is lehet, igaz, száz fölé azért nem szeretne menni. ,,Szóval, az embernek mozognia kell, ha el akar érni valamit." Méhészutánfutóját nem viszi máshova, mert Málnásfürdő határában ,,nagyon jó helyen" van, minőségi vegyes méze lesz, brassói, németországi kuncsaftjai már kérik, tegyen félre nekik harminc kilogramm mézet, mert ők újabban cukor helyett is azt fogyasztják. És persze megszálló vendégei számára az is érdekes, hogy méheket lehet látni, fényképezni, s mesélhet nekik tapasztalatáról: a méhcsípés bizony nyugtatja az ízületeket, a potrohos, fullánkos apróságok zümmögése azt is jelzi, éppen miként érzik magukat, mert megmondják ők, meg ám, hogy elégedettek-e vagy sem, csak értő fül kell hozzá...
Csíki István málnásfürdői színfoltjai között sajátos érdekesség a termetes cserefa alatti, smaragdzöld árnyalatú, aprócska víztükör, melynek gödrét ő maga ásta ki, csak úgy, egyszerű kíváncsiságból, mert azt érzékelte, hogy ,,bugyog fel a szénsav", s azóta is foglalkoztatja, mitől oly különös színű e miniatűr tengerszem? S mivel érdeklődő, kíváncsi ember — foglalkoztatja, hogy általában mi van a környéken, miként alakultak ki a hegyek, és milyen lehetett évmilliókkal ezelőtt Málnásfürdő vidéke —, utánanézett az interneten, s azt mondja, Amerika egyik vulkáni vidékén lévő tavaknak hasonló a koloritja... És Csíki István, kinek egészségtől kicsattanó, fiatalos arcát csak sötétszürke bajszának kontrasztja öregbíti egy keveset, mutatja parány teraszáról a szemközti, Somos nevű hegyoldalt, mely hamarosan színesedni kezd, de addig még szemügyre vehető udvarának néhány ősziesre forduló árnyalata: a kemence fehérje mellett szőlőlugasának fürtökben csüngő sötétkékje. A csűr oldalán vaddisznóbőrök feszülnek, távolabb pedig a csend s a nyugalom erdeinek zöldje uralkodik, melyet — két időskori, pénzt és megélhetést jelentő foglalatosság között — vadásztársaival együtt nemsokára ő maga is felkeres.
