Dél-Anglia környékéről baráti csoport, házastársak elhatározták, hogy hálókocsijukkal, személygépkocsijukkal átkelnek a La Manche-csatornán, és ellátogatnak oda, ahol még soha nem jártak.
Hová is menjünk, hová mehetnénk? — tették fel a kérdést, miközben arra gondoltak, hogy van baráti körükben egy magyar asszony, a Gordon felesége, Ilona, aki bár már eléggé rég — 1957 óta — a szigetország lakója, adhatna egy tippet. Nos, megtörtént. Én Magyarországon születtem Nyíradonyban — mondta az asszony —, de ha ti valami különöset, valami szépet és ismeretlent akartok látni, menjünk el Magyarhonba, onnan Transylvaniába, amit az én nyelvemen Erdélynek neveznek, része az Európai Uniónak. Történelmi hely, soknemzetiségű, tágas régió, de meglátjátok, azt a vendégszeretetet, amiben ott lesz részetek, sehol nem találjátok meg! Egy tiszaszőlősi román asszony veje berajzolt egy útvonalat Európa térképére. ,,Induljunk — mondtam! Oké! — felelte Bolton Gordon, a férjem, Wright Bob és felesége, Val, Cutts Colin és felesége, Rita" —, és elindultak Erdélyország felé. Mesélték, hogy ,,szuper volt a vendégszeretet a magyar településeken", s mert azért igyekeztek biztosabb helyeken éjszakázni, egyik nap az est Mikóújfaluban érte őket. ,,A polgármester vacsorára invitált, finom volt a szederlikőr, összebarátkoztunk, pedig az angolok nem ismerik a székely nyelvet. Az atya beengedett a katolikus parókia udvarára, ahol nemcsak a bátorság és a székely falu, hanem a Jóisten is vigyázott ránk. Szép ország Transylvania — mondták —, sok szép helyen jártunk, a csúcs talán mégis a Gyilkos-tó, a Békás-szoros volt, és a Szent Anna-tó. Utóbbi helyen a polgármester felesége volt az idegenvezetőnk. Kronstadt lesz az út végpontja, élnek ott magyarok, hát székelyek? — búcsúztak a kérdéssel —, mert akkor nem lesz gondunk!"
