Szavalatok, koszorúzás utáni meg-megtorpanó tekintetek, az emlékmű hasított bazaltoszlopait óvatosan körbefonó hangok. Még most is összeszoruló ajkak, földre szegezett tekintetek. Ránduló ráncok. Az idős asszony szemüvegének külső lapján fény csillámlik, a belsőn könny. Az egyre apadó hozzátartozók arcára még most is komor árnyékot vet az egykori, a szomszédos iskola udvarában végrehajtott kivégzéssorozat.

Az ünnepség után oldódni kezdenek a kedélyek, a férfiak lazítanak nyakkendőjük szorításán, a nagybaconi fúvósok olykor taszítanak egyet-egyet egyenruhájukhoz pászított, tányérszerű sapkájukon. Szó szót követ, koccintanak a skóla termében. Azt még el kellett volna mondd, kavarodnak a hangfoszlányok, hogy megbocsátunk, de nem felejtünk. Igen, de ez érthetően így van. Megkérdezték azt is, hogy állunk a hivatalban a politikával. Mondom, sehogy. De lám — fonják tovább a szavakat —, most először jöttek a román intézmények koszorúzni, ezt mégiscsak észre kell vennünk, ez gesztus értékű. Igen, de ha nem lesz autonómiánk, húsz év múlva már semmink nem lesz, s látjátok, mégsem kellett volna eladni azt a fogadót, főként nem azoknak... Csak úgy hasogatja a beszélgetés szeleteit a polgármester, a gazda, az iskolaigazgató, a megyebíró. Majd hirtelen betoppan az ünnepség egyik nyolcadikos szavalója, a tengerszem tekintetű, törékeny Eszter, aki már le is cserélte székely ruháját a megszokott otthonira, s felkérésre — csak úgy, házias öltözékben, papucsban — újra elmond néhány verset. Egyiket a másik után, könnyedén, mintha csak röpködne a tanteremben. Csend, ámulat, majd elismerő taps a megilletődött lánykának.

A gyász, a mélyből szakadozó szomorúság pillanataiban ugyanúgy szólnak e percek jövőről, miként múltról. Arról, hogy az Ajtai Abod Mihály-iskola laboratóriumában nem olyan vegyület kerül a törékeny, szétpattanni kész kémcsőbe, lombikba, mi apróbbacska robbanást, szurkos füstöt eredményez, hanem valamiféle jobbító, életet serkentő szérum. Mert a bánatban is méltósággal körültekintő atyafiak mintha csak alig látható téglákat helyeznének egymásra, valójában azt beszélik, értékelik, hogyan tehetjük jobbá a holnapot...