Magyarózdon a lüdérc mindig hímnemű volt, és valamilyen betegagyú vagy -lelkű nőhöz járt szerelmeskedni.

Fiatal koromban jól ismertem a gyengeelméjű Nagy Katát Magyarandrist, ,,akihez a lüdérc járt". A temető irányából látták jönni, és a kémény lyukján szállott alá a házba. Az eltávozást nem tapasztalta soha senki.

Lüdérccel máskülönben sokan találkoztak, ha nem is tudták biztosan, hova száll le. Nekem csak egyszer sikerült megfigyelni a lüdércet, és azt többen láttuk, csoportosan az akkori magyarózdi táncház előtt állva, a Pásztorokközt nevű falurészen.

— Né, a lüdérc! Né, a lüdérc! — kiabáltak.

Kelet-délkelet irányából kékesen villódzó, hosszúkásnak tűnő valami suhant, és eltűnt a fölénk emelkedő szőlőhegy mögött, ahol halotti kripta romjai voltak.

Én meteoritnak gondoltam, de mások lüdércnek, aki a kriptába tért haza, mert a lüdérc elmebeteg asszonyhoz, ha a faluban nem talált, más faluba is el szokott járni.

A boszorkány

A ,,baszarkány" egyszerre végezhette munkáját, és táncolhatott a forgószélben, szétszórva haragosa kötetlen búzakévéit aratás közben, felrakott boglyáit szénagyűjtéskor.

Emberi alakját más téren nem változtathatta.

Boszorkánynak rendszerint azokat hitték, akiknek keze alatt különösen jó kenyér sült, vagy akinek tehene kivételesen sok és jó tejet adott, tehát akinek valamilyen sajátságos munkamódszer nyomán kiemelkedő sikere volt.

Boszorkány egyformán lehetett mindkét nembeli.

A női boszorkányok Szentgyörgynap éjjelén fehér abroszt húzva maguk után, felszedték mások földjéről a zöld búzák harmatát, ,,erejét". Az abroszból kicsavarva eltették, majd a kovászhoz csepegtettek belőle, s olyan kenyereket sütöttek egész éven át, hogy mások csodájára járhattak.

Még az első világháború után is beszéltek a búzák erejét gyűjtő boszorkányokról, akiket Szentgyörgynap éjjelén láttak.

A férfi boszorkányt nem tudták, hogy miként veszi el a tehén tejét, de az volt a hiedelem, hogy a kerítés támaszát is meg tudja fejni.

A rendes emberektől más, eltérő vonása nem volt a boszorkánynak. Napjuk Szentgyörgynap éjszakája volt. Ezen az éjszakán a Dégicsúpra (maga a csúp is temetkezési tumor, nem messze tőle 2500 éves szkíta temető) gyűltek a Székelyföldről is. Ott táncoltak és lópánkót ettek. Ellenük csipkebokorral bokroztuk be a kaput Szentgyörgynap éjjelére.

A tehén tejének elvétele ellen azzal védekeztek, hogy a fejés közben vizelő tehénnek főni tették a vizeletét. A vizelettel egyszerre a boszorkánynak is főni kezdett a vére, és meg kellett jelennie annál a gazdánál, akinek tehenétől elvette a tejet.

Még a harmincas években is előfordult, hogy egyes ártatlan emberek pórul jártak, mivel éppen akkor mentek valami ügyben az illető családhoz, amikor ott a tehén vizeletét főzték, vagy éppen az ujjast püfölték a küszöbön. Mert azt is a tej elvétele ellen használták. A gazda a küszöbre helyezte az ujjasát, és addig verte, amíg meg nem jelent valaki a családon kívülről, s persze bárki ártatlan lett légyen is az, aki megjelent, őt tekintették boszorkánynak a háziak, aki azért jelent meg, mert magán érezte az ujjasra adott ütlegeket.

Valamikor a méhekhez is kapcsolódtak boszorkányhiedelmek. Volt, aki, a hiedelem szerint, rá tudta küldeni méheit a más méheire, hogy kirabolják azokat, hogy elcsalta, magához varázsolta a más raját. A méhek kieresztése napján nem adtak ki semmit a házból.

Ma már feledésbe mentek a méhekkel kapcsolatos boszorkányhiedelmek, csak éppen tudnak róla, hogy voltak.

A forgószélben táncoló boszorkány ellen azzal védekeznek, hogy háromszor kiköpnek, és azt mondják: ,,Phi, phi, phi, kőfülibe, barzafa tövibe." Ha nem mondják, az is előfordulhat, hogy a boszorkány csúffá teszi, ,,elfacsarhattya a szájakat."

A forgószélbe hajítani nem szabad, mert veszedelmet hozhat a hajítóra. Tudtak esetről a régiek, amikor valaki beléhajította faragóbárdját a forgószélbe, s egy vénasszony, akit boszorkánynak tartottak, jókora sebtől sántikált néhány hétig. A bárdot dobó pedig örök életére nyomorékká vált.

,,Ha egy esztendeig masatlanul használt kavászverő kalánt újesztendő napján valaki az ujjasa alá vetve elvitt a templamba, a baszarkányok mind férrefardították a fejüket. Egy arra nem nézett, aki baszarkány vót."

A magyarózdiak, akik kivételesen nagy gondot fordítanak a tisztaságra, kétszer se vernék ugyanazzal a kanállal a kovászt. Így hát nyugodtan érezhetik Újesztendő napján is magukat a templomban a boszorkányok.

A prikolics

A prikoliccsá változó ember ,,az úgy születik". Prikoliccsá csak felnőtt korában változhat. A hiedelem úgy tudja, hogy különös, titokzatos kényszer folytán, leginkább a farkasok párzása idején, de máskor is, egyik pillanatról a másikra valamilyen rejtekhelyen kutya formájú ragadozó alakját veszi fel, s ettől a formától csak akkor tud szabadulni, újra ember formát ölteni, ha vért eresztenek rajta. A kutya formától abban üt el, hogy a hátulja magasabb, mint a kutyáé, a feje pedig gömbölyű. A prikolics éjszaka kóborol, de nappal is találkoztak már vele. Habár a kutya is fél tőle, leginkább csak az emberre támad, s ha nem tud idejében vért ereszteni rajta az ember, földre teperi és megmarcangolja.

Az alábbi prikolics-történetet, amelyet gyűjtésem idején a hatvanhat éves Szabó Jánosné Csont még el-elbeszélt, s fiatal koromban nagyon sokszor hallottam, képet ad a prikoliccsá változás hiedelméről.

,,Egy fiatal házasembe s a felesége ementek szénáé a Szílkúti hadájba. Mika a bugja mellé álltak a szekérre, azt mandja az embe:

— Tégy a marhák elé szénát, én lefutak ide, túl a gödörbe.

Az asszany azt gandalta, hagy menyen a bajára. Hát elig tűnt el az élen túl az ura, s csak jű egyenesen neki a prikalics. Nekiszökött, de csak a szőrruháját, a kötényit kaphatta e, mert a villa kezibe vót, s vért eresztett rajta. Várja az urát az aszony, má megéjedett, mivel a prikalics arra futatt, amerre az ura vót. Hát ecce jű az ura. De ki vót fáradva. Mangya az asszany, hagy:

Né, te embe, ingem megtámadott a prikalics.

— Ó, te asszany, miket nem beszélsz — mangya az embe —, biztasan vaj egy pakulárkutya vót.

Leültek a bugja tövébe, mint fiatalak. Az embe adatette a fejit az asszany ölibe. A fagai közt att vótak az asszany szőrruhájának a szálai. Att látta meg az asszany a faga közt. Akka tudta meg a felesége, hagy az ő ura prikalics."

Magyarózdon annyian állították, s olyan hitelesnek tűnően a prikoliccsal való találkozást, hogy fiatal koromban, ha nem is hittem teljesen a prikolics létezését, feszültség fogott el éjjel, amikor a patak szélén húzódó, bodzafás összekötő utcán, a Közön kellett átmennem egyik főutcáról a másikra.

A tízes években még ismertem két embert, akikről nyíltan beszélték, hogy prikolicsok. Az egyik Fehér József Kula, aki nagy családú, eleven eszű cigányember volt, a másik Magó György, gyengeértelmű, szálában jól fejlett agglegény volt — s akkoriban mindketten öregemberek már. Utánuk senkire se mondták rá nyíltan, hogy prikolics. A hiedelem azonban még az ötvenes évek végén is tartotta magát.

A boszorkányságot, prikolicsságot senki se vállalta magára, sok esetben nem is tudta az illető, és halálosan megsértődött, ha fülébe jutott, hogy mit tartanak róla.