Sokáig nem olvastam Horváth István verseit, néhány, ötvenes évek eleji csasztuskája, s mindenekelőtt a román—magyar barátságot oly nemes pátosszal hirdető versezete, amelyben az elhíresült sor is szerepel, hogy ,,Add a kezed, Muntyán testvér!", egy időre elvették a kedvemet a Horváth István-poézis teljesebb megismerésétől. Hogy mekkorát tévedtem, körülbelül akkor jöttem rá, amikor a hetvenes évek elején Illyés Kinga átélt, nagy erejű előadásában hallgathattam a Tornyot raktam című korai versét. Akkor vettem a kezembe a Romániai Magyar Írók sorozatban megjelent összegyűjtött verseinek vaskos, 678 oldalas gyűjteményét, amelyet nagy meglepetésemre Deák Tamás vezetett be, aki nem éppen a népies irányzat lelkes szószolója volt, viszont következetes és az igazi értékekre figyelő, megvesztegethetelten s elfogulatlan esztéta. És nagyon hamar rájöttem, hogy Horváth Istvánt egészen egyszerűen becsapták. Megvezették! Részben a korszak uralgó jeligéi, részben saját belső meggyőződése. Ő elhitte, hogy a nép tényleg hatalomra jutott, hogy mától másképpen lesz, hogy érvényesül az igazságosság, hogy megváltozik az örök kisemmizettek, a megalázottak és a megszomorítottak sanyarú, nyomorúságos élete. Közülük jött, szószólójuknak tartotta magát. Miután rádöbbent, hogy a párt és a népi demokrácia nem éppen az irányban munkálkodik, melyet ő helyesnek vél, és verseiben, elbeszéléseiben vall, beszüntette harcos versei, proletkultos regényei írását, és visszatért gyökereihez, emlékeihez, a természethez, majd szülőfalujához, és öregkorában volt ereje megírni végső számvetését, fő művét, a Magyarózdi toronyalját, melynek részleteivel tisztelgünk élő emléke előtt. Különben a Pallas-Akadémia Kiadó Vallasek Júlia szép, bensőséges előszavával adta ki Tiszta vizek sodra címmel válogatott verseit, amelyek mutatják, hogy az a tiszta költészet, amelyet legjobb perceiben Horváth István képviselt, a vallomásosság és természetközelség egyáltalán nem avult el, s a költő közvetlensége meglepően elsodró ma is...