Karcsú, magas növés, kissé előrehajolva jár, de úgy látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép, fekete szakáll köríti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja meg kínosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt miniszterelnöke. Az írók közül csak Rákosi Jenőre emlékszem. De már a nevek is sejtetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s a feltételek közt van az írni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakítsa az Országos Közművelődési Tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabétatanfolyamok rendezése lesz. A házigazda eldunnyogja a megnyitót, röviden megmagyarázza (valószínűleg magyarázza, mert érteni keveset lehet a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közművelődési Tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdít, hogy majdan elmondhassuk ,,Él magyar, áll Buda még!"

Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy lelkesedéssel kimondjuk a Közművelődési Tanács szükségességét, s hazamegyünk ebédelni.

Kérdi otthon Mária: — Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve dunnyogván el: ,,Él magyar, áll Buda még!" — azzal fejezem be referádámat: Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!

S tíz esztendő múlva ,,ez az ember" megcsinálja a forradalmat. De vajon ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még működik az alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a Nemzeti Tanács, mely hamisítatlan forradalmi alakulás, lázadás a ,,fennálló rend" ellen, de a rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a forradalmi tanács alapító tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csírájában elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég az, hogy a forradalom kitört, hatalmába kerítette az ország szívét, s úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józan eszű embereket megmámorosított, hogy máról holnapra független Magyarországban virradtak fel, s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a Monarchia összeomlását. De valószínű, hogy ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni, s a forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de idejében lövetnek.

Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül. Ismeretlen alakokat és neveket dob felszínre a Károlyi-forradalom. Csak két országos nevű embert látunk. Károlyi az egyik, akinek francia összekötettéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az ,,aranyszájú" pap: mind a kettő kalandor. Ez utóbbit ifjúkora óta ismerém. Szemem láttára kergették ki a szabadelvű pártból, mely különben tagjainak megválogatásában nem volt túl kényesnek mondható. Perfid viselkedése miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő, nagy hatást keltett böjti prédikációival, a Ferenc-rendiek templomában csaknem agyontaposták egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után útja egyenest a Fiume Kávéházba vezette: papi ornátusban biliárdozott. Tudom, mert én közöltem prédikációit az Ország-Világban. Tudom, mert a kávéházban adta át a prédikációk kéziratát. Évek múltán az ő csúnya kortesszereplése íratta velem a cikket, melynek ez a címe: A pap legyen pap. Sok derék, jóhiszemű magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én, aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen.

Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március 15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát. Szuronyok láttára puskalövés nélkül szalad szét. Így azonban folyt vér: védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a figyelmeztető: A Nemzeti Tanács védelme alatt, sok-sok boltot kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az utcán járás: forradalmárok állítanak meg, húzzák le kabátodat, veszik el tárcádat, órádat, s — ha ugyan van öröm benne — örülhetsz, hogy nem az életedet is.

Fényes nappal teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: Ezt a kabátot még lehúzzuk rólad! S hogy egészen stílszerű legyen a fenyegetés: a Károlyi utcában történik ez. Valóban, a kabát feltűnő, egyenesen kihívó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem, falusi szabóval varrattam, székely báránybőr a gallérja, székely kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa élelmiszert adtam otthon a vasútra. Egyenest a forradalomnak érkezett a szállítmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A Nyugati pályaudvaron rabolták el. S így járt ezzel minden magyar, aki a Károlyi-féle ,,szabadságharc" idejében éhen halni nem kívánt.

Az országot elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák, s a vasutak mentén térdig lehet járni a ,,nemzeti vagyonban". Egész vonatokat rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától, rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe ordítja a végzetes szavakat: Nem akarok több katonát látni! Minden tekintetben oly jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek; amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy — ahová az idegen frontokról szívszakadva kívánkozott —, egy szál idegen katona sem lépi át a határainkat.

Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztosítja az ország területi integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet így meg nem aláztak, mint ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperey tábornok a magyart megalázta. Ez a degenerált, kurta eszű ember azt hitte, hogy ha a hadsereg szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván, látja benne az árulót, nemzete ügyének árulóját, s porig alázza.

— Hát ennyire süllyedtek! — méri végig Franchet d’Esperey Károlyit és társaságát.

Ezt a sajtó hűségesen leközli, sőt, egy része a tábornok szájába adja ezt a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!

Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árvíz idején Ferenc József szájába adtak az újságok: ,,Szeged szebb lesz, mint volt". De míg ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv, felületesen olvasó emberekben hosszabbítsa e kalandorban való bizodalmat.

A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása. Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által amúgy is nekik ígért, nemcsak vegyes lakosságú, de színmagyar területekre is. Még le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Dél-Magyarországon. Bebörtönzik, majd száműzik őket — s e boldogtalanok mind az ország szívében keresnek menedéket. — Magyar iskolák és színházak kapui bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat tűrik meg a hódítók. Egy-egy állami népiskola úgy menti meg életét, s tengeti tovább, hogy újra az lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon tengődik a magyar kultúra. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau úrhoz ennek a szemétdombra vetett kultúrának a felsőbbségéről. Onnan tudom, mert a fiamat szólítják fel a reménytelen mű megírására. A fiam összevissza szaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyűjti a hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét múlva, a Károlyi-uralom alkonyán kész a memorandum. Úgynevezett hazafias, ingyenmunka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül, bár annak már igazán minden mindegy.

Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajon belépjenek-e a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a Nemzeti Tanácsnak? Egynek sem ad tanácsot, mert jól tudja, hogy ez a tanácskérés már csak — illendőségből történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kun-magyart, hogy tartson velük. Csupa ,,beijedt" ember. Egy vén politikus szentül hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt, még abban is, hogy a hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan újságolja, hogy két leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul...

— No, az öreg jól ellátta a leányait — állapítják meg távozása után.

Másik vénember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja, hogy értékpapírokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre elég.

— Nos, hány éves vagy?

— Hetven.

— Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?

Szóval, a kalandoruralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog.

De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József hídon oly támolyogva járok, hogyha nincs karfája a hídnak, beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a híd karfájához támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom — és már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer kilépek, s onnan — Ha Széchenyi Ferenc, a ,,legnagyobb" magyar apja a XIX. század hajnalán ,,reménytelenül halt meg, mint magyar"; ha Grünwald Béla, a nagy magyar a XIX. század alkonyán szintén mint reménytelen magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt akkoron — a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?..

De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell. Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.

Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik. Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomorúak. Hogy sajnálom őket! Nemcsak szomorúak, de ijedezve körül-körülnézők is öreg zsidó barátaim, akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik bűneiért. Milyen megfordított világ! Nem a fiúk lakolnak az apák bűneiért, de a fiúk bűneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeiktől nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek — szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen újítók. Az apához a fiú magyarul beszél, az apa mégsem érti a fiát. Sűrűn hallok eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő! Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha utol nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a világmegváltásra készülő gyerekek, csak úgy szédül, aki hallja őket, de nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg rendszertelen olvasmány emésztetlen fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez a beszélgetés egyenest a bohózatírók tollára kívánkozik. Összes élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s ím, amint kiüt a forradalom, ellepik a minisztériumokat, megszállják a különféle hivatalokat, valósággal — megszállják. Hol ide, hol oda állítanak be tejfölösszájú gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak.