Végigsétáltam a megyeszékhely néhány főútvonalán, és összefoglalnám az utcai feliratokból leszűrhető pár tanulságot. Mennyire tekinthetjük otthonunknak a nyelv- és szimbólumhasználat tükrében e települést, van-e összhang a kint és bent között, magunkra ismerünk-e abban az utca- és városképben, mely visszanéz ránk a falakról, milyen kép fogadja az idegent, és mit tud meg rólunk, ha a közterületet veszi szemügyre?
Észrevételek
1. A magyar tájékoztatás, felszólítás, megnevezés a kirakatokban, cégtáblákon, hirdetésekben, útjelző táblán bár nem ritka, de általában csak kiegészítő jellegű. Ez megnyilatkozik abban, hogy sok román felirat mellől hiányzik, másutt általában másodikként szerepel, ha néhol első, az már feltűnő, tehát reklámtöbbletet is hordoz. Holott annak kellene természetesnek lennie, hogy aki közszemlére bocsátja, kedve szerint, hol az egyiket, hol a másikat tegye első helyre. Ennek nem kellene egyáltalán rendhagyónak lennie, hiszen a sorrendet az a szándék kellene hogy diktálja: kit kívánok elsősorban megszólítani?
2. A román a mindenütt jelen lévő, sehonnan nem hiányzik, ez hordozza tehát általánosan bevett szokás szerint az információt. A magyar tulajdonosok vagy hanyagságból, vagy megalkuvásból hódolnak be e szokásnak.
3. A magyar szöveg, bár sokszor azonos betűnagyságú, másodrendűsége nemegyszer abban nyilatkozik meg, hogy nem minden román feliratot fordítanak le, térben kevesebb hely jut neki, máskor betűnagysága is kisebb.
4. Szellemesebb megoldás azé az orvosi rendelőé, ahol a fordított szimmetriával játszanak, az egyik üvegtáblán a román szerepel alul és magyar fölötte, a másikon fordítva. Persze, itt is funkciót hordoz az, melyik függ jobb vagy bal oldalon, melyik található a kevésbé szembetűnő vagy szemügyre vehető helyen, melyikre esik elsőnek a pillantás.
5. Nagyon kevés a kifejezetten magyar intézménynév, üdvös kivétel az iskoláké, az önkormányzati hivataloké, vagy ott a Nefelejcs virágbolt, a Csibész csirkehúsbolt vagy a Füsti fecske csárda. Bátorítani kellene az ehhez hasonlókat. Nem kellene elítélni a lefordítható nevek iránti preferenciát sem, az üzlet/magazin mintájára tulajdonnevek is lefordíthatók.
6. Külön eset az angol nyelvű vagy a latin stb., tehát a sem magyar, illetve a kimondottan románnak sem tekinthető elnevezéseké. Tulajdonképpen a különben kárhozatosan túlburjánzó amerikanizmusok elterjedésének is van ilyen háttere. Míg a tulajdonos általuk ugyebár kinyilváníthatja, hogy lépést tart az új névadási divattal és a nyugati orientációval (Mary’s shop, Buticul Europa butik, a sok market, center, second hand stb.), mögéje gyakran azt a szándékát bújtatja, hogy ő a román—magyar vitában nem kíván részt venni, ő fölötte áll ennek. Ezért e megoldást alighanem azok választják, akik vagy román, vagy magyar voltukat akarják elrejteni, persze más-más indokból. Mindenesetre úgy tetszik, ahol az ellenőrző szervek gyakran többségi inspektorokból állnak, ahol a jóváhagyó szervek főnökei román nemzetiségűek, azok esetleges elvárásaival, előítéleteivel is számolni kell vagy tanácsosnak vélt a cégtáblát készíttető részéről.
7. Persze, nem hiányoznak a kimondottan agresszívnek tekinthető cégtáblák sem, melyeken érezni, csak azért sem adnak információt magyarul.
Előtörténet
A kérdés előtörténetéből érdemes megemlíteni, hogy amikor a román hatalom bevonult Erdélybe, külön törvényben szabályozták a magánvállalkozások cégtábláinak ügyét, így például a román feliratnak felül és nem kisebb betűvel kellett szerepelnie, a hivatalos intézménynevek egynyelvűek voltak, mi több, miként köztudott, egy idő után a hivatalban megszólalni sem volt szabad kisebbségi nyelveken. Tehát nem csupán a tisztviselőt kötelezték, hogy kizárólag államnyelven adjon választ, hanem a kérdésfeltevő polgárt is kényszerítették, ne az anyanyelvét használja. Az utcanévadásban, szimbólumhasználatban érvényesülő ideológiai-nyelvi kényszer is mindig uralomfüggő volt, a sorozatos impérium- és rendszerváltások e kóros torzulásokat sajnos mindennapossá tették.
A mai összhatás
Az eredmény fölöttébb vegyes. Egy tulajdonképpen román vagy semlegesnek tekinthető, angol stb. beütést hordozó feliratok uralta városkép, mely semmiképpen nem tükrözi a lakosság és a vevők, még kevésbé az ügyfelek etnikai összetételének természetes arányait, hanem inkább elfedi azt, mi több, meghamisítja. Olyan egyenlőtlen helyzetre vet fényt, melyben a kisebbségi nyelvnek a mai napig nem sikerült visszanyernie az őt egy demokratikus társadalomban és úzusban megillető helyet, melyben inkább az ellene folyó diszkrimináció iránt nagy a türelem ahelyett, hogy a nyelvi egyenjogúságra hangolná a közvéleményt. Megmutatkozik egyúttal az is, hogy a helyhatóságok példamutatása a nyelvi viszonyok kiegyensúlyozottá tételére húsz év alatt sem tudott természetesnek tekinthető állapotokat teremteni, a példát nem követik, illetve ettől eltérő mintákat másolnak és utánoznak. A kétnyelvűséggel szemben álló, kimondottan intoleráns megnyilvánulások, bár visszaszorultak, de továbbra is szabadon, büntetlenül érvényesülhetnek. A legfájóbb, hogy a közvélemény sem bünteti őket.
A nyelv kereskedelmi értéke
Hozzá kell fűznöm, hogy fordítva a dolog már nem áll. Jutalmazás oldalán a dolgok sokkal egyértelműbbek, és ez több pozitív példával támasztható alá. Érdekesnek találom, hogy ha egy kereskedő felismeri a nyelvi kedvezésben rejlő reklámpotenciált, akkor egészen rendkívüli eredményeket is elérhet. Meggyőződésem, hogy a város második nagyáruházát a román tulajdonosnak úgy sikerült annak idején rövid idő alatt felfuttatnia — és napi egymilliárd lej bevétele volt fénykorában egy viszonylag szegény kisvárosban —, hogy kimondott nyelvi komfortot teremtett a magyar vásárlónak is, bárhol lehetett magyarul információt kérni üzletében, még a román alkalmazottaktól is, a feliratok, hangszóróból elhangzó reklámszövegek mind a kiegyensúlyozott kétnyelvűség szellemében készültek. Tulajdonképpen az történt, amit a városi többség természetesnek tart: mindennemű kommunikáció hetven százalékban anyanyelvén folyt, és ennek fenntartására a román tulajdonos külön gondot fordított még az ünneppé felfejlesztett sorsolások, évfordulós megemlékezések idején is. E törekvés külön kiemelte, hogy az időközben megnyílt többi nagyáruházban merőben más volt a helyzet, illetve a hangsúlyok érezhetően eltolódtak, ilyen külön kedvezésben ott a magyar vásárló nem részesült, s rögtön szült is ellenérzést a dolog. Olyan kereskedők működnek ugyanis vidékünkön még mindig, akik nem jöttek rá elemi reklámfogásokra sem, s mintha számolni sem tudnának: a nyelvi komfort ugyanis százmilliókat hozhat a konyhára, jobb és úgyszólván ingyenes forgalomélénkítő eszköz. Ennek fel nem ismerése miatt oly ridegen taszító sok üzlet, hivatal, intézmény légköre minálunk a mai napig.
