Jó érzés, hogy a történelemnek olykor akadnak kellemes pillanatai is, amelyek nem a végzet leheletét árasztják. Herta Müller irodalmi Nobel-díjának vannak irodalmon kívüli következményei is, amelyeknek a közeljövőre vonatkozó hatását nem is gyaníthatjuk. A niczfalvi írónő megnyerte a világ legfontosabb irodalmi díját, és ezzel térdre kényszerített néhány évtizednyi kisebbségellenes és homogenizáló román propagandát. Hogy az erdélyi németek és magyarok sorsa (hogy csupán a legvisszhangosabb példákat hozzam fel) majd’ egy évszázada nem cukorsíp, azt Berlin vagy Budapest szinte minden olyan lakosa tudja, aki kicsit is érdeklődik az ilyen jellegű kérdések iránt. Ám Bukarestben a dolgok korántsem ilyen egyértelműek. Hangosan és esetleg nyilvánosan kijelenteni, hogy a román állam bűnöket követett el a területén élő kisebbségek ellen – nos, ez kockázatos gesztus. A magam bőrén tapasztaltam meg ezt. Amikor két-három éve írtam egy vezércikket arról a széles körben elterjedt véleményről, mely szerint Tőkés László a magyarok Funarja (az „új Funar"-ról pedig erre írtam), kivételes indulatokat sikerült gerjesztenem. Az olvasók egyike-másika többek között azt is kérte, fosszanak meg a román állampolgárságomtól. A helyzet nevetségességén és kellemetlen aspektusán túl egy feltételes reflexszel kerültem szembe: elkövettem a hibát, hogy egy magyarért szálljak síkra, s ez megbocsáthatatlan bűnnek minősült egy olyan közösség számára, amelybe a hivatalos szocializációs csatornák évek hosszú során át azt sulykolták, hogy Attila leszármazottai képezik az első számú közellenséget (Árpád vagy Szent István túlságosan szalonképesek ahhoz, hogy a román történetírás nyilvános vitába vesse őket). A csütörtökön kapott díjjal Herta Müller a tükör elé kényszeríti a román társadalmat és annak kulturális elitjét. Elsősorban azt a társadalmat, amely hihetetlen prüdériával viszonyul önnön identitásához. Arra kötelezi, hogy egy olyan témáról vitatkozzon, amelyet évtizedekig a lábtörlő alá rúgott vagy a szégyenpadra vont: a kisebbségekről. Abban a Romániában, amelyben a kisebbségi csak akkor számított, ha lelkesen beépült, gyakran saját identitását dobva be, Herta Müller olyan témákat ír meg, amelyeknek minden esélyük megvan arra, hogy egy másféle, nyíltabb és őszintébb beszélgetést kezdeményezzenek, arról, hogy miképpen kezelte a román állam (és nemcsak az állam) a kisebbségekkel való viszonyt az utóbbi kilenc évtized során. Az egyik legfontosabb román irodalomkritikus, Ion Bogdan Lefter, még tovább megy, és közvetlenül a díj kihirdetése után azt írja, Herta Müller a román alkotmány első cikkelyét támadja meg. Pontosabban, ahogy néhány éve az erdélyi szászok egyik vezetője mondta nekem, „a román politika szent tehenét", az érinthetetlen törvénykezési szöveget. Mit mond ez a cikkely? Hát azt, hogy „Románia önálló, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam." Bizonyára így van, bár Romániában van a legtöbb nemzeti kisebbség az EU államai közül (szám szerint 19), s ezek között találjuk az Európa-szerte két legnagyobbat (a magyart és a romát) is. Akárhogy is, Herta Müller szövegeinek „megemésztése" nem lesz könnyű feladat, hiszen a román társadalomból hiányzik az (ön)kritika, ez a társadalom képtelen feldolgozni saját múltja ballépéseit és bűneit. Jobb példát keresve sem találhatnék, mint azt, hogy Herta Müllernek a mai napig, számos kísérletet követően sem sikerült megszereznie a dossziéját, holott a törvény biztosítja számára a láthatás jogát. Talán a Nobel némileg megmozgatja majd a merev román intézeti rendszert. „Meg szeretném érteni az életemet. Miután egyszer már ellopták, most másodszor is el szeretnék" – nyilatkozta az írónő egyik legutóbbi interjújában azokról, akik megakadályozzák abban, hogy megkaphassa iratait az egykori Securitátétól. Nemrég írtam arról, hogy Eugen Ionesco lánya, a drámaíró jogutódja nem engedélyezi apja darabjainak bemutatását a román színházakban. Döntését meg nem értés övezte a román kulturális körökben; egyesek túlzásnak nevezték. Herta Müllert sem fogják megérteni, mert éppúgy megdöbbent mindenkit, mint Marie-France Ionesco. Egyrész azért, mert a román többség alig ismeri a kisebbségeket (s ez az állam ignoráns politikájának következménye), másrészt azért, mert Herta Müller nemcsak egy másik nyelvet beszél (jelesül a németet), hanem a beszédmódja is egészen más, mint a bukaresti mainstream diskurzus. Azzal, hogy megkapta a Nobelt, Herta Müller nemcsak a világot lepte meg, hanem szülőhazáját is. Csütörtökig alig ismerték és alig fogadták el Romániában, sőt, akik ismerték, azok „kényelmetlen" értelmiséginek tartották, olyannak, amelyik a Ceausescu-korszakban is „zavaró tényező" volt. Azok a módszerek azonban, amelyek révén marginalizálni szeretnék, ma még perverzebbek, mint egykor. Amikor tavaly bírálta a Román Kulturális Intézetet, amiért két olyan személyiséget hívott meg a berlini nyári egyetemre, akikről kiderült, hogy besúgók voltak (egyikük Sorin Antohi, aki a CEU boardjában működött), Horia Patapievici, az RKI akkori és mai elnöke, diplomatikusan azt válaszolta: „Ahogy az RKI nem ítéli meg a művészek esztétikai krédóját, úgy erkölcsi ítéleteket sem hoz ideológiájukról vagy meggyőződésükről. Ami pedig azt az állítást illeti, hogy ennek a nyári egyetemnek az ürügyén az RKI szekusokat exportálna, az teljes mértékben tendenciózus." De hát ők ketten mégis besúgóként, ráadásul az RKI égisze alatt érkeztek a német fővárosba. Herta Müller egy olyan rendszer ellen küzdött, amely így vagy úgy, megismétlődve vagy csupán a tehetetlenségnek következtében, ma is jelen van Romániában. Azok, akik a román kultúra batárját hajtják, azért nem szeretik, mert soha nem azok szerint a provinciálisan balkáni szabályok szerint játszott, amelyek a pontos időt adják meg Bukarestben az értékrendet illetően. A sajtó sem hagyta annyiban a dolgot. A legfontosabb sajtótermékek és tévéadók első reakciója is provinciális volt. A címek szinte kivétel nélkül ugyanazt a formulát tartalmazták: „egy román származású írónő" kapta az irodalmi Nobel-díjat. Másfelől a Guardian, a BBC, az Associated Press, a Monde, a Figaro és más tekintélyes nyugati orgánumok, ahogy az természetes, „Herta Müller német írónőről" beszéltek. A roman értelmiség egyik legsúlyosabb frusztrációja az irodalmi Nobel-díj hiánya. Herta Müller díja nem gyógyítja meg a sebet, nem pótol semmit. Ellenkezőleg, még élesebben vet fel bizonyos problémákat. Mert a kitüntetés vonatkozhat ugyan Romániára, de mégsem rá vonatkozik. S ha igen, akkor sem egy románé. Olyan sorompó ez, amelyet a román központi ertelmiség nagy része és a központi sajtótermékek nem tudnak áthágni. Herta Müller egy olyan terület szülötte, amelynek hagyománya nem etnocentrikus. Több nyelven beszélni – a Bánságban mi sem természetesebb ennél. A multikulturalitás, hogy egy amerikai terminust használjak, megszokott állapot. Romániának abban a részében, amelyet a Keleti- és a Déli-Kárpátok határolnak, ez valami egzotikus ügy. Hozzá sem teszem, hogy egy nő sikeréről van szó egy olyan macsó társadalomban, ahol a családon belüli erőszak az 50%-os érték körül mozog. Herta Müllert nem lehet egyszerűen „romániainak" tekinteni, elsősorban azért, mert egy olyan rendszerről ír, amelynek természetes vagy ideológiai értelemben vett leszármazottai ma is uralmon vannak, és a másság iránti empátiájuk sem különbözik sokban attól, ahogyan a diktátor emberei látták az ország más nemzetiségű állampolgárait. Aztán meg egy bánsági írónő éppen arról a nyomorult világról ír a tőle megszokott őszinteséggel és forradalmisággal, amely a román forradalom óta eltelt húsz év alatt saját leszármazottait klónozta. A bukaresti elit nagy része éppen azt nem érti, hogy a Bánság, bármilyen arrogánsan címkéznék is, másfajta politikai kultúrában él és másképp éli meg az identitás kérdését. Aki meglepődött egykor, hogy Temesvár volt az első román város, amely felszabadult Ceausescu alól, az lepődik meg ma is Herta Müller Nobelén. A bánságiak nem lepődtek meg sem akkor, sem most. Csak örültek és örülnek. Egyikük, Ioan Hollender, aki nem más, mint a Bécsi Opera igazgatója, tegnap brutális őszinteséggel azt nyilatkozta a Standardnak: „De hát Temesvár nem Románia. Azt hiszem, Bukarestben senki nem örül." A díj kihirdetésének estéjén, mivel bizonyára nem volt valami jobb anyaga, az RTV megismételt egy Herta Müllerrel készített interjút („08-10-2009"), amelyet néhány hónappal ezelőtt a legérdektelenebb órában sugárzott, éjfél körül. Ezzel szemben még két óra sem telt el a hír óta, és Temesváron már nem lehetett Herta Müller-kötetet találni, s a temesvári haverjaim (ott végeztem az egyetemet) olyan lelkesültségről írtak, amelyet húsz éve nem tapasztaltak. Az egyik lelkendezett, a másik meg azon dühöngött, hogy a román sajtó meg akar fosztani egy bánsági nőt a díjától, a harmadik bevallotta, hogy sírt, amikor megtudta a hírt, a negyedik, hogy kicsinek tartja magát románként, de nagynak bánságiként. Tiszteletre méltó, felnőtt emberekről beszélek. Hogy magyarázod el mindezt annak, akiből valósággal ömlik annak önérzete, hogy ő román, ortodox, fehér és férfi?