Így vártuk és így fogadtuk a Tamási Áron Színház első idei — Molière: A mizantróp — bemutatóját. Szorongásom a szó-színház iránti fenntartásaimból adódott. A cselekményben gazdag Molière-darabok mellett ez a mostani a lehetőségeket kergette bennem: mi lészen a szópárbaj, az esztétikai és erkölcsi viták végkifejlete a színpadon? A császáros magány vagy a közösségi egyéniség javára billen a mérleg? A 17. század lassan kegyvesztett szerzője mindkettőt megélte-megírta; Bocsárdi László rendezőt ekkor még nem irigyeltük, csupán ,,csak" bíztunk benne. És okkal.

Az a színpad, ahol nincs katarzis A Néző előtt, szürke függöny és szánakozó taps mögé húzódik.

Mi a katarzis? Érzelmi gömbvillám. A színpadi, a földi jellemet, a színművészt ,,röpteti és kikacagja" (Weöres Sándor: Bóbita). Ezúttal a rendező jóvoltából megtörténik a rémisztgető szó-színházzal az érzelmi gömbvillám jelensége. Kicsid Gizella meg Pálffy Tibor fogadta azt ideg- és érzelmi-értelmi hálózatrendszerén — és nem ütötte ki sehol a biztosítékot!

Nagy vállalkozás volt.

Így ez a ,,csapat" akár a Zarathustrát is színpadra tudná éltetni.

Sok gond lehetett a darab szövegének gondozásával: három dimenzióra formásítani az erkölcsi tandrámát, az nem semmi.

Ama gömbvillám (belső) fényénél írom jegyzetem.

A lehulló függöny, a színpad nem szürke volt, de csillagos.