A kalitkában levő madarat nem kell annyira sajnálni, mint amennyire sajnáljuk.
Egyszer egy macskafejű baglyot vettem csak azért, hogy a gyermekek ne kínozzák. Kalitkába tettem, és hússal tartottam két hónapig.
Mikor már láttam, hogy a szárnya újra megnőtt, kivittem az udvar közepére, és kinyitottam a kalitka ajtaját.
A bagoly nem ment ki.
Ott hagytam azután, és csak órák múlva néztem ismét hozzá. A baglyot ott találtam a kalitkában.
Akkor kihúztam a kalitka alját, és leemeltem róla a kalitkát.
A bagoly bámulva nézett körül, de csak állt egy helyen, jobban mondva: bókolt, leguggolt, ahogy a bagoly szokott.
De nem ment el.
Gondoltam, az én jelenlétem köti, hát bementem a szobámba, és az ablakból néztem, hogyan indul a szabad világba.
A bagoly mind jobban bókolt, nézett jobbra-balra; egyszer eltávozott félméternyire, s diadalmasan rikoltott. Azután szétnyitotta a szárnyát, s megcsapkodta a levegőt. Megint eltáncolt egyméternyire, megint bókolt.
No, gondoltam, most megyen el.
De bizony nem ment az el: visszatáncolt a kalitka mellé. Látszott rajta, hogy bemenne, ha tudná, hogyan.
Okosabb madárról is mondok ehhez hasonló történetet.
Tíz-tizenegy éves koromban a Vértes alján laktunk, és én a nyarat madarászással töltöttem.
Egyszer egy szép feketerigót fogtam. Fészekben találtam, s annyira fejlett volt, hogy talán már másnap kirepült volna.
A rigót fölneveltem, meg is nőtt szépen.
Nyár utolján egyszer, hogyan, hogyan nem, kiszabadult a kalitkából, s felröppent a nyitott ablakon át a ház mellett levő magas eperfára.
No, rigó, Isten veled! — gondoltam megdöbbenve.
Búsan vártam, hogy továbbrepül, de az én rigóm csak ott maradt a fán, tollászkodott.
Én se voltam rest: neki a fának! Gondoltam, megfoghatom még, ha ilyen kevéssé örül a szabadságnak.
De hiába másztam én ágról ágra, a rigó hol ide röppent, hol meg amoda: mindig ügyesen kikerülte a kezemet.
Akkor az a gondolatom támadt, hogy felteszem a kalitkáját: hátha belemegy.
A házbeliek csak nevették a reménykedésemet.
De én nem voltam rest, ennivalót tettem a kalitkába, s felvittem a kalitkát a fára; kinyitottam a kalitka ajtaját. Persze, az ajtóra madzagot kötöttem.
Akkor visszaereszkedtem a földre, és vártam nagy epedve, hogy a szökevény megtér.
Úgy is megtörtént. A kismadár kisvártatva észrevette a kalitkát, s hozzáugrált. Ide-oda kukucskált az ennivaló felé, azután bebújt és evett. Diadalmasan vittem vissza a szobába.
Ez a két történet persze fiatal madárról szól. Arról is tudnék beszélni, hogy egy veréb egyszer holtra verte magát a kalitkámban, de ez talán nem az elveszett szabadságért történt, hanem azért, hogy a madárka nem volt emberhez szokva, s az eléje szórt táplálékot a félelem folytonos zavarában nem látta meg.
