Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet, háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő népség, elsőnek azt, aki ,,nem akart katonát látni", másodiknak, harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a fegyveres hatalom nem az ő, hanem egy félbemaradt tanár kezébe, aki Napóleont játszik és — kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes meztelenségében állana a nemzet színe előtt, ha a nemzet mint olyan látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerűen A hülye titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort. (...)
1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes múltú újságíró a legfőbb hatalom. Lenin tanítványa. Kun Béla a neve. Az apja falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó kényszerűségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja látni a fiát.
A már hónapok óta haldokló nemzet — megdermed. Budapest polgársága, mint általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az összevissza darabolt Magyarország e ,,nyilvánságos rablói" tehetnek, amit akarnak. A ,,nyilvánságos rabló" nem az én kitalálásom. A XVI. század egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét ,,Erdély nyilvánságos rablójának". Nem a lázadás után, de a lázadás előtt nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a proletárdiktatúra biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a ,,Magyarország nyilvánságos rablói" köziratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.
Meg kell állapítanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz vágta pipáját, s ,,eb ura fakó!" meg ,,az ördöggel is szövetkezem, csak kiverjük az ellenséget!" kiáltással a rablóbandába beletántorodott. De csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt még a megcsonkított Magyarország térképei kiabáltak utcaszerte: Nem, nem, soha! Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy sarkán felgyújtott ország képe, francia aláírással: Négy Elzászt akartok? Ezek a térképek úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el. Röviden: Kun Béla is ,,határtalanul" szerette a hazát.
A Székely Nemzeti Tanács utolsó ülését tartja az Országházban március 21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott ifjú alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán egyszerre csak előadást tart egy ifjú székely munkás, megmagyarázza nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a székely testvérek alakítsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy törvényszéki bíró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy ,,lépjek be" — igen szomorú szívvel megyek haza. A székely szovjet csakugyan megalakul, vagy tízen lemennek a csucsai frontra, hogy a székely katonákat vörösökké gyúrják át. Sikerül is megbontaniok a maroknyi sereg egységét...
Az újságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen helyesen, mert az újságokat a proletárdiktatúra megbízható emberei írják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatúra ötödik napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Naplójában adják hírül mindenkinek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a ,,régi jó világ"-nak. Csak úgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, írván, hogy ,,Az írói társadalom, a forradalmi változás hírére, az Otthon-körben megalakította a maga írói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a műveltséget közügynek tekinti, és éppen ezért a magántulajdonban levő kiadócégeket is kommunizálja, s csak az a könyv, az a nyomtatvány jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épített ravasz számításnak. Minden könyv kell, hogy a kultúra új eseménye legyen."
Március 22-én alakult meg az írói tanács, tehát egy nappal a proletárdiktatúra születése után. Tíz tagból áll a tanács, de másnap újabb értekezletre gyűlnek össze, s beválasztanak még négy tagot. Csupa fiatal írót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öregember, akinek már egy esztendeje az a jelszava: agyon kell ütni minden öregembert!
De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető újságközleménynek. ,,A választás eredményét — folytatja — még az éjszaka folyamán (!) közölték az írók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos helyettesével, aki az írói szovjetet jóváhagyta. Külön hangsúlyozta azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt mindenekelőtt tisztán művészi szempontok vezetik, és annak a könyvnek adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az igazi alkotó művészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak az ismeretterjesztő és felvilágosító írásoknak is, melyek a forradalom igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. A kommunista államnak rengeteg könyvre van szüksége, és remélhető, hogy már a közeljövőben új és értékes könyveket vetnek a piacra, a tízszeresét annak, melyet a régi rend termelt. Az írókat a kommunista állam elsőrendű munkatársainak tekinti, és olyan magas tiszteletdíjjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista államnak az ellátási rendszere, az írókat, akárcsak Oroszországban, a legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli úgy, mint a nehéz testi munkát végező munkásokat, a kazánfűtőket vagy a vasmunkásokat. A szovjet köztársaság művészeti és irodalmi programjára nézve különben teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai munkássága, mely nemcsak nálunk talált legteljesebb elismerésre, hanem az egész művelt külföldön is."
Még mindig nincs vége. ,,A tanácsköztársaság megbízásából ezentúl a színházakban, a felvonások között írók tartanak előadásokat a forradalom mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a művészet új kérdéseiről, mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, új utakra tér." Végül meg is nevez öt írót, akik a színházakban előadást tartanak.
Ebben az újságközleményben összesen tizenöt író neve szerepel: egynek a nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden szív, aki Krisztusához hív: még jóval több a keresztény író, mint ahogyan sokan hiszik: a tizenöt közt hat született keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapítom azt is, hogy a ,,nemcsak nálunk, de az egész művelt külföldön is teljes elismerésre talált irodalmi és esztétikai munkásság" alkotásaiból még egy-két héttel elébb nemcsak vidám kedvű újságok, de komoly ábrázatú folyóiratok is csodabogarakat közöltek az értelmetlenség, a zagyvaság elrettentő példáiként. Megállapítom azt is, hogy alig két héttel e lelkesen habzó újságközlemény után újabb, de már nem oly lelkes adta hírül mindenkinek, akiket illet, hogy a papírhiányra való tekintettel elsősorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek látnak napvilágot, a ,,tisztán művészi szempontok által vezetett" kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később kerít...
Jóllehet nem vettem túlságos komolyan sem az írói szovjet megalakítását, sem a nálunk és az egész művelt külföldön teljes elismerésre talált népbiztos ,,külön hangsúlyozásait", kivágtam a lelkes újságközleményt, s a szélire rájegyzém: ,,Az én írói halálos ítéletem bejelentése. 1919. márc. 25."
Nem kellett sokáig várnom a halálos ítéletre, két hét múlva megérkezett. A proletárdiktatúra huszadik napján egyetlenegy soros levélben értesített a sajtódirektórium, hogy ,,a Jó Pajtás beszüntetését határozta el". A halálos ítéletet egy gyermekember ,,jegyezte", akinek ipszilont bitorló nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy az ipszilont még a proletárdiktatúra sem ítéli halálra, de ez a halálos ítélet váratlanul ért.
A Jó Pajtás, amint a neve is sejteti, gyermekújság. Nekem több ennél: a világháború fergetegében népes családom mellett egy még népesebb család. Háborgó lelkemnek csendesítője, vigasztalója. A minden szépet, minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget, ahol édes volt a számkivetettség: megédesítette ártatlan gyermekek szeretete. Körös-körül, ameddig szemem ellátott: elmeháborító Reménytelenség. Itt, ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyílt, nyiladozott szép sorjában a rét minden virága, daloltak a madarak; zümmögtek a méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beborító sötétségen is átszűrődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a Reménység. Itt sarjadozott, nőtt, növekedett a Jövendő. Meleg szívem vérével, könnyével öntöztem az én kis szigetecskémet — s halljatok csudát! —, itt télen-nyáron zöldellt a fű, nyílt a virág, egy öreg szívvel összeforrt sok-sok ezer gyermekszív; látván láttam, mint menekülnek a mi kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg lelkűek, mind vigasztalást, bátorítást keresők. S ím, a reményvesztett lelkekben kicsírázott a Reménység magja; beesett, holt halovány arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol, s a megindultság könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az újraéledő, ébredező Hit. Az Istenben való Hit.
Erről a szigetről, ,,ahol édes volt a számkivetettség", kergettek el engem, s velem a burzsujnak gúnyolt, valójában proletárnál proletárabbá lett gyermekeknek ezreit.
Két pennám volt a világháború előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a gyermek- és a serdülő ifjúságnak írtam. Amazt kilőtte kezemből az első golyó, amely embert ölt. Emezt görcsösen szorongattam ujjaim közt, s le nem tettem, míg egy durva kéz ki nem ütötte, a proletárdiktatúra keze. Írótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban írták a legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a ,,szomorodott szívű hátramaradottak" vigasztalására — nem irigyeltem. Ismerem én sok minden gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de irigység soha nem bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy x., y., z. s az ábécé többi betűje mind nagyobb író, mint én: nyomban megláttam ezt a magam szemével. S minden ,,nagyobbal" nagyobbra nőtt az örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt, igaz örömmel hirdetem, hogy az ünneplésre a világháború fergetegében is nyílt alkalom, ha ritka is. Magyar szívemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme, ha Barbusse Tűz-e magyar író nevét teszi világhírűvé. Hiába, a vér vízzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a proletárdiktatúra Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább húzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló gall kakashoz. Igen, a világháború fergetegében is született egynéhány magyar könyv, amely írójának komolysága, elmélyedése mellett tesz tanúságot. Elmélyedéssel írni ágyúknak dörgése, városoknak, faluknak, az emberi ész és szív alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása; földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak eget hasogató jajgatása, istenkáromló átkozódás, s mindezt túlszárnyalóan: a soha nem szűnő halálhörgésnek közepette — mely nagy lelkierő kell ehhez! Ez a lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom.
