Volt olyan is, amelynek a létére csak két-három év múltán szimatolt rá a Szekuritáté, de akkor is, két-három év múltán is léptek. Mert a bosszú! Mert a példastatuálás! Hogy itt csak az lehet, csak olyan szerveződés lehet, melyet felülről irányítanak. Minden más ellenségesnek, ,,a rendszer megdöntésére irányulónak" számít, s mint ilyen, akár halálbüntetést is vonhat maga után.

A forradalom alatt, az első napokban, talán október 25-én vagy 26-án megalakult a SZIT — Székely Ifjak Társasága — Sepsiszentgyörgyön. Ötvenhét januárjában értük el a csúcspontot, a 15-ös létszámot. A szervezet vezetője Szabó Lajos lett. Úgy gondoltuk, Rákóczi korától minden században egy magyar forradalom, egy szabadságharc tört ki. A Székelyföldön az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egy kiemelkedő esemény, ami rendkívüli módon él a mai emberekben is. Így a két évszázad nagy forradalma összefonódott bennünk is, mint diákokban. És ötvenhat! Hát mi szerettünk volna bekapcsolódni ebbe a forradalomba, de nem lehetett, mert az elbukott. A lelkünkben viszont ott volt a másik évszázad forradalma, a ’48—’49-es, normális, ha már ’56 elbukott, az emlékekből akartunk élni, táplálkozni, s így koszorúztuk meg az ’56-os forradalomra gondolva a ’48-as emlékművet. (Bordás Attila, Sepsiszentgyörgy)

Ez az esemény akkor felkavarta az egész székely várost. Mindenki erről beszélt, erről sugdolózott. A Szekuritáté is egy ideig lebénult, alig tudták eldönteni, hogy mint lopják el a koszorút. A fiatalok meg teljesnek érezték a sikert. Egy esztendeig még tovább szervezkedtek, készültek a következő koszorúzásra a SZIT-es ifjak, amikor aztán már ,,éberebb" volt a hatalom.

Voltak más középiskolás szervezkedések is szerte az országban.

Úgy beszéltük meg, hogy egy érdekvédelmi szervezetet létesítsünk mi, magyarok Brassóban... Ötvenhat megrázott. Gondoltuk, hogyha átkerül ide a hullám, be kell lépnünk. Sokan voltunk Brassóban. Még iskolások voltunk, akkor mentünk harmadévre. Beszéltük a magyarországi eseményeket... Engem Ördög Dezső hívott. Úgy látta, hogy megbízható, magyar érzelmű vagyok, és úgy szervezett be. Titokban akartuk ezt tartani. Próbáltunk találkozni, a másik osztályból, a mi osztályunkból is, vagy négy osztályból voltunk. Hetenként, kéthetenként összegyűltünk, hol itt találkoztunk, hol ott találkoztunk. Ötvenhét március tizenötödikén Fehéregyházán Petőfinek a sírját is megkoszorúztuk. (Fazakas Sándor, Brassó)

Első elképzelésünk az volt, hogy megtagadjuk az orosz tanulását, s az orosz tanárunknak mondtuk is, hogy többet oroszt nem tanulunk, mert a barbár oroszok bementek Magyarországra. Akkor röpcédulákat készítettünk, s november 5-én elhatároztuk, hogy EMISZ néven ifjúsági szervezetet alakítunk, amelynek a neve: Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, és ennek egy szervezeti szabályzatot szerkesztettünk. A szervezeti szabályzatnak a készítése úgy történt, hogy elővettük az IMSZ szervezeti szabályzatát, és azt szóról szóra másoltuk le, ahol az oroszokról vagy a kommunistákról volt szó, azt pontosan ellenkezőleg írtuk, hogy az oroszok barbárok, az oroszok gyarmatosító politikát folytatnak nálunk az országban, és a kommunisták ezeknek a cinkosai, és ezeknek a szekértolói. S ezt leírtuk a szervezeti szabályzatban, s akkor az volt a tervünk, hogy ezt az EMISZ szervezetet kiterjesztjük egész Erdély területére, s egy alkalmas pillanatban óriási nagy tüntetést rendezünk, s követeljük, hogy a román kormány végezzen a pro szovjet politikával, és hogyha ezt nem akarja, akkor követelni fogjuk Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. Tehát ez volt úgy nagyjából a messzemenő, távolabbi terve az akkori naiv, ezt hangsúlyozom, hogy naiv fiataloknak, akik azelőtt még azt sem tudtuk — csak most döbbentünk rá arra —, hogy a kommunizmus tulajdonképpen miért rossz. (Lay Imre, Brassó)

Váradra inkább átjöttek a hírek. November 4. után arra gondoltunk fiatalon, hogy ez a forradalom nem veszett el. Úgy köszöntünk egymásnak, hogy MÚK, vagyis márciusban újra kezdjük. A csepeli munkások is így köszöntek. Nem is tudom, honnan jött, talán a budapesti rádióból vagy Szabad Európán keresztül ez a betűszóval meghatározható felszólítás: MÚK! Márciusban újrakezdjük. Ez mindannyiunkat eltöltött egy olyan gondolattal, hogy ez csak egy időszakos lezárása a forradalomnak, most fog következni az új, ami végsőleg győzelemre viszi a magyar forradalmat. Persze, ez most utólag visszatekintve laikus, idealista elképzelése a jövőnek, de ebben az időben hittük. S akkor négyen-öten összeálltunk, nekünk is kell csinálni valamit. Fel kell készülni, hogy 1957 márciusában, ha a magyar forradalom újra kitör, szerepet kell vállalnunk. Alapítottunk egy szervezetet. Volt egy osztálytársam, iskolatársam, Barcsa István, aki egyszer azzal a meglepő hírrel jött, hogy: ó, hát a mi szervezkedésünk nagyon minimális, van itt egy sokkal nagyobb, Domokos Miklósnak a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, melyikben sok százan vannak, s azzal ő fölvette a kapcsolatot. Tehát így kapcsolódtunk mi bele a SZVISZ-be. A miénk egy különálló szervezet volt, s Barcsán keresztül kerültünk kapcsolatba ezekkel a fiúkkal, akik közül én nagyon keveset ismertem, csak a börtönben ismertem meg őket. (Váncsa Árpád, Sepsiszentgyörgy)

Egy olyan ifjúsági szervezetet akartunk, amely magyar jellegű, mentes mindenféle kommunista eszmétől és kommunista jellegtől. Nem mondtuk, hogy ez titkos szervezet. Mert mi először úgy hittük, hogy mi akarhatunk egy ilyent, mert mi nem akarunk kommunisták és IMSZ-tagok lenni. Az ’56-os események miatt. Az EMISZ programjának egyik jelentős pontja az volt, hogy minden olyan ünnepet, amit tiltanak, vagy amit próbálnak elfelejtetni az emberekkel a kommunisták, azt mi szigorúan megtartjuk. Fehéregyházára már este indultunk, éjszaka érkeztünk oda, és vittünk egy koszorút, és ott a bajtársaink között én is szavaltam március 15-én, s beírtuk a nevünket az ott lévő kis múzeumnak a könyvébe. Ezt aztán a Szekuritáté már ki is tépte. (Lay Imre, Brassó)

Hetvenheten voltunk, három csoportba osztottak, az egyes, kettes s hármas csoportba. Mindeniknek tettek egy főt. Az elsőben volt Orbán Laci, a másodikba tették Vitri Jánost. (Fazakas Sándor, Brassó)

Naponta találkoztunk. Azonkívül volt úgy, hogy összegyűltünk egy osztályban, összegyűltünk tízen, tizenketten, és kimondottan nem szervezkedtünk. Persze, megfelelő emberek voltak, akikben tudtuk, hogy meg lehet bízni. Nem kerestünk fegyvert, inkább önképzőkörnek nevezném. Nem voltak más ambícióink pillanatnyilag, mint hogy összegyűltünk mindazok, akik egy húron pendültünk, beszélgettünk, verseket írtunk, verseket olvastunk fel. És kicseréltük gondolatainkat. (Váncsa Árpád, Sepsiszentgyörgy)

A szervezkedés alatt bekapcsolódott Deák Berta unitárius papnő is. Ő egészítette ki az EMISZ-nek a programját azokkal a pontokkal, hogy harcolni kell a vegyes házasságok ellen, harcolni kell az abortusztörvény ellen, és minél több gyereket szüljenek a magyar anyák. Ez volt az ő hozzájárulása az EMISZ szervezeti szabályzatához. Azonkívül adott nekünk két szalagot, amelyiken fel volt írva, hogy A HAZA MINDENEKELŐTT, a másikon pedig fel volt írva, hogy A SZABADSÁG KIRAGAD A HALÁLBÓL, amit nagy tisztelettel megőriztünk. S ami aztán a Szekuritáténak a kezére került. S őt is bezárták. Más értelmiségi Opra Benedek, Benci bácsi volt, magyar szakos tanár, akihez elmentünk, és megkérdeztük, hogy mit kéne csinálni. Két társunk, Vincziék azzal a céllal indultak el, hogy az összegyűjtött adatokat, a székelyföldi panaszokat, s mindent, ami körülöttünk történik, eljuttatják valahogy az ENSZ-hez, s hogy felvegyék a magyarországi emigráns ’56-osokkal a kapcsolatot, hogy mit kell tennünk. A jugoszláv határnak mentek, s ott elfogták őket. (Lay Imre, Brassó)

Csak tudtunk róla, hogy vannak hazai és magyarországi más szerveződések is, de közvetlen kapcsolat nem volt közöttünk. Megvolt a tervünk, hogy az iskola elvégzése után mindenki hazamegy, s városában megalakítja szervezetét. Ezek létre is jöttek, én is Székelyudvarhelyen hasonlóképpen cselekedtem, mert édesanyám oda ment újra férjhez. Igen hamar, 37 évesen jóanyám meghalt, s én visszaköltöztem Sepsiszentgyörgyre. 1956-tól kezdve, amikor is november 4-én sor került a magyarországi ellenforradalmi eseményekre, és egészen a letartóztatásunkig, 1961-ig vállaltuk, hogy tevékenykedünk a Szabadságra Vágyó Ifjak nevű szervezetben. Ennek a szervezetnek a célja az volt, ahogy az összes vádlott elismerte a törvényszék előtt, hogy Erdélyt a ,,tőkés Magyarországhoz" kívánta csatolni, és a Román Népköztársaság ,,demokratikus rendszerét felforgatta". (Váncsa Árpád, Nagyvárad — Sepsiszentgyörgy)

Volt egy másik csoport, egy másik organizáció is Szatmáron, amely levágta a telefont, az összeköttetést Szatmárral, a megyével úgy, hogy nem volt az országnak összeköttetése Szatmár megyével. Ebben a csoportban is voltak Isten tudja, hányan. (Bartha László, Láposbánya)

A rendszer a fiatalok arca tükrében láthatta volna meg magát Magyarországon és az utódállamok bármelyikében is. De nem volt kíváncsi rá. Nem akart tükörbe nézni. Nem akart emberségre ébredni. Mert akkor már nem ez a rendszer lett volna.

Részletek Gazda József könyvéből