Arról, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarság Budapesten, Magyarország nagyvárosaiban és vidéken mekkora véráldozatot hozott, a mindennapi közbeszédben, a tanulmányokban eddig teljesen megfeledkeztek: az anyaországban élő, különböző okokból ott rekedt ,,határon túliak" közül (a kifejezés megalázó jellegét éppen egy ilyen megemlékezés kapcsán szeretném hangsúlyozni!) hányan fizettek az életükkel azért, mert számukra valóban szent volt a forradalom és szabadságharc?
Eörsi László, aki a Corvin közi harcokról írt kötetével és sok-sok tanulmányával bizonyította, hogy elkötelezett és szakavatott kutatója az 1956-os és későbbi történéseknek, ezúttal egy albumban 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel, Szentpétery Tibornak Budapesten a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotói ,,társaságában", a Rubicon Könyvek-sorozatban betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió kivégzett mártírjainak névsorát.
Eddig is tudtuk, hogy a szovjet tankokkal hatalomra segített Kádár-rezsim első kivégzettjei erdélyi származásúak voltak: Dudás József, illetve a Széna tér legendás parancsnoka, Szabó János, hogy a Corvin közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar-örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban. Kós Károly, aki éppen Budapesten tartózkodott, élete ,,legnagyobb és legmegrázóbb élményének" nevezte a forradalmat. Ötvenhatos naplójegyzeteit a Korunk 2005. decemberi száma közölte. A magyar fővárosban a forradalmi események fül- és szemtanúja, Lászlóffy Aladár költői ciklust szentelt a forradalmi harcoknak. Ébresztő a forradalom első reggelén című költeménye egyetlen forradalmi antológiából sem hiányozhat:
Köd van, és statárium. A kivégzőosztag
tán el se látna az elítéltig.
Egy nemzet tüdőgyulladása fő a ködben.
S egy tüdőlövés, ha köhögni mersz, már a gőztől.
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-i száma közölte Tamási Áronnak, a legnagyobb erdélyi magyar írók egyikének Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: ,,Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek."
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az ezeroldalasra tervezett köteten dolgozom, a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar—román határon tartották fogva. Nevét törölték a perekkel, kizárásokkal ,,fűszerezett" diákszövetség valamennyi dokumentumából!
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte mindazt, ami Budapesten történt. Csak hónapok múlva, vidékről jutott vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-tól november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel sújtották. A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel ,,jutalmazta" a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A gyimesbükki Nagy Lakatos János — jelenleg Marosvásárhelyen él — ugyancsak turistaként tartózkodott Magyarországon. Közvetlenül bekapcsolódott a sátoraljaújhelyi harcokba.
Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötete szerint a 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka. Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos statisztikáját, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is hatalmas véráldozatot hozott a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért!
Ezúttal azoknak a tetteit méltatjuk — a forradalom kitörése óta eltelt ötvenhárom év során ilyen formában először tisztelgünk az emlékük előtt! —, akik Budapesten, Magyarország különböző településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek. A 301-es parcellában fel kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-ról beszélhetünk!
BALLA PÁL. Aradon 1919. január 5-én született. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Ő volt a csoport elsőrendű vádlottja.
1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta.
Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Visszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült, és az üldözőire — köztük Balla Pálra is — két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
BALOGH LÁSZLÓ csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én.
Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást.
1956. október 28. körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult.
1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését.
Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, melyeknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról.
1957. január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
BERECZ GYÖRGY gépkocsivezető. 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten.
Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma — a Szemler János alezredes vezette tanács — az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta.
Ebben a perben Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget.
1956. október 30-án a II. kerületi Nemzeti Bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai Katonai Ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését.
Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenálló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
BOKOR JÁNOS vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án.
1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon ,,csak" 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A Legfelsőbb Bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte.
Bokor János ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott állt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!) és az apósa, Kiss Lajos is. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
DUDÁS JÓZSEF technikus, mérnök. 1912. szeptember 22-én Marosvásárhelyen született. Olyan kortársával is találkoztam, aki úgy tudta, hogy Dudás József Gernyeszegen vagy Marossárpatakon született. Gernyeszegen van ugyan Dudás család, de a községi anyakönyvben nincs nyoma annak, hogy a Telekiek egykori fészkében született volna.
Dudás József a húszas évek végén bekapcsolódott a romániai illegális kommunista mozgalomba. További kutatások szükségesek, hogy az illegális Román Kommunista Pártban betöltött szerepét egyértelműen és hitelesen tisztázni lehessen. 1933-ban letartóztatták, és kilencévi börtönbüntetésre ítélték. 1939-ben kiszabadult a börtönből, majd a II. bécsi döntést követően Budapestre költözött. Gépészmérnöki tanulmányokat folytatott, de nem szerzett oklevelet. 1944-ben az antifasiszta mozgalomban összekötő szerepre vállalkozott a különböző irányzatok között. Legnagyobb megbízatása: 1944 szeptemberében tagja volt az első nem hivatalos moszkvai fegyverszüneti küldöttségnek, majd alapító tagja a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának.
Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudás Józsefet internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott.
A magyar hatóságok 1951-ben visszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra.
Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait ismerjük. Erdélyi, romániai életútja bizonyos mértékig folklorizálódott. Életének erről a szakaszáról nagyon keveset tudunk.
Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását. Ugyancsak október 29-én fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át székhelyét is. Az volt a célja, hogy 25 pontos programját kinyomtassa. Magyar Függetlenség címmel új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta.
Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával nem rendelkezett.
Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. Négyszáz főből álló fegyveres csoportját a Nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. Lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is összekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását.
1956. november 5-én légnyomást kapott, és a lábán megsebesült, majd kórházba került. Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A Dudás Józsefről készült dokumentumfilm tanúsága szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták.
A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának külön tanácsa Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
PREISZ ZOLTÁN szerszámlakatos. 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született.
1957. január 2-án tartóztatták le. 1957. május 7-én a Legfelsőbb Bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte.
Preisz Zoltán ellen a Pálházi Ferenc és társai perében indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélt társával részt vett a Szabad Népesek Fegyveres Csoport harcaiban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta.
Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőttek.
1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
SZABÓ JÁNOS gépkocsivezető. 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. Eörsi László albumában tévesen Zaruzsény szerepel.
Szabó János a Széna téri felkelő csoport legendás vezetője, szegényparaszti családból származott. A hat elemi után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatos mesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben.
A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült. Első házasságából két fia született.
1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban — ezúttal kémkedés vádjával — ismét letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték.
1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő Moszkva téri metró fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetleneknek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel főhadiszállásukat. Szabó bácsi — ahogyan társai nevezték — óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak.
1956. november 4. után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, a Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza.
Az SZKP Elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
SZABÓ JÁNOS gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki.
1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a Legfelsőbb Bíróság — Borbély János tanácsa — helybenhagyta az első fokon hozott ítéletet.
Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni.
Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült.
1956. október 28-tól november 4-ig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot.
A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
*
Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
