Évszázadok óta folyamatosan küzdünk. És nem csak a magunk, hanem a mások szabadságáért is. Vérzivataros időkben a Magyar királyság védőszárnyai alá húzódott a kelet-európai kis népek zöme. Útját álltuk a nyugat felé özönlő tatár s török hordáknak, melyek nem tudtak térdre kényszeríteni. Még Mohács után sem.
A Habsburg-birodalom cselszövéssel megszerezte ugyan a legyengült, száz sebből vérző országot, de magáénak nem tudhatta soha. Külső segítséggel vérbe fojtotta szabadságharcainkat, végül mégis kénytelen volt kiegyezni velünk.
Elvesztettünk két ránk kényszerített világháborút. Vérlázító nagyhatalmi döntések nyomán feldarabolták országunkat, s igába kényszerítették a maradékot és amputált részeit egyaránt. De a meggyalázott, megcsonkított test is képes volt fellázadni, hogy lerázza az idegen jármot. S csak a nyugati államok gyávasága láttán mozgásba lendült szovjet birodalmi tankok lánckerekei tudták eltaposni felkelésünket. Mely ezúttal sem volt hiábavaló. Nem volt hiábavaló, mert visszaadta az emberek hitét. A reményt. Önbecsülésüket. Bebizonyította, hogy a szabadságvágy, az összefogás és az egységes akarat csodákra képes. Hogy bármely hatalom megingatható. Hogy bármely hatalom kibillenthető egyensúlyi állapotából. Még akkor is, ha a világ legerősebb hadseregére támaszkodik.
A magyar nemzet 1956-os harca az egyetemes emberi jogokért és értékekért folytatott küzdelem volt egy világuralomra törő, parancsuralmi rendszer ellenében. Ezért hősei, áldozatai emléke előtt a szabad világ köteles fejet hajtani és leróni kegyeletét. Hiszen bátor kiállásuk, tetteik és kitartásuk következtében a kommunizmus olyan sebet kapott, melyet sohasem tudott kiheverni. Mely végül bukásához vezetett. Önfeláldozásuk tehát nem volt értelmetlen. Mint ahogy nem volt értelmetlen Nagy Imre miniszterelnök vértanúsága sem. Elkerülhette volna. Hazáját, nemzetét, elveit megtagadva. Nem tette. Vállalta a megaláztatást, a gyötrelmeket és a biztos véget. Mert egy igaz ember inkább meghal felemelt fejjel, mintsem közösségét s önmagát megtagadva, csúszó-mászó féregként éljen tovább.
Évszázadok óta folyamatosan küzdünk a mindenkori elnyomás ellen. Szellemi és fizikai síkon egyaránt. És ha itthon kiütötték kezünkből a fegyvert, megragadtuk azt máshol. A föld bármely pontján. Végigküzdöttük a világ csatatereit az igazság és az emberi méltóság védelmében. Szinte nincs is olyan számottevő szabadságharc az emberiség újkori történetében, melyből ne vettük volna ki a részünket. Kortól és helyszíntől függetlenül. Európán, Észak- és Dél-Amerikán keresztül Ausztráliáig. Garibaldi szabadságharcától az amerikai függetlenségi háborún át a rabszolga-felszabadításig. Minderről hallgatni álszerénység. Eltitkolni bűn. Megfeledkezni róla vétek. Ugyanis valós történelmünk ismerete nélkül a jövőnk is bizonytalanná válik. Hiszen múltunk elvesztésével önmagunkat veszítjük el, mert nem lesz, mi táplálja önbecsülésünket. Nem lesz, mi erősítse önérzetünket. Nem lesz, mi növelje bátorságunkat. S az sem lesz, ami további küzdelemre ösztönözzön a mindenkori elnyomókkal szemben. Ezért álljunk meg egy percre minden évfordulón, és legalább gondolatban adózzunk hőseinknek, vértanúinknak. Emlékezzünk és emlékeztessünk. Soha ne feledjük: a múlt tükréből mosolyog ránk a jövő.
