A Demavend az Elbrusz hegylánc része, Teherántól 100 km-re található, és állítólag a város minden pontjáról látható. Első mászója W. T. Thomson volt, aki 1837-ben jutott fel a vulkán csúcsára. Az örökös hó határa 4300 méternél kezdődik, gleccserei közül a Derja-Jach 2890 méterig nyúlik le. A vízum kiváltása, utazás, kaja, szállás 750 amerikai dollárba került — meséli a háromszéki. — Nem voltak luxuskörülményeim sehol, nem szálltam meg ötcsillagos szállodában, sehol sem éheztem, soha nem volt olyan problémám, hogy hol alszom. Ahol megfordultam, mindenütt tisztaság és kényelem volt. Az Alpin Sport Egyesület Mont Blanc kezdőknek expedíciója után egy újabb olyan szentgyörgyi kirándulás, ami bebizonyítja, hogy kevés pénzből is lehet expedíciókat szervezni még egy olyan ,,távoli" országban is, mint Irán. De inkább adjunk szót Gáspár László Zsoltnak, és meséljen háromhetes kalandjáról.
— Miért Irán és miért a Demavend vulkán?
— Két évvel ezelőtt voltam Törökországban, láttam az iráni határt, a sivatagos vidéket, és kíváncsi voltam arra, vajon milyen is lehet ott. Így eldöntöttem, ha legközelebb kelet felé járok, megnézem Iránt is. Hogy miért Demavend? Azért, mert ez Irán legmagasabb csúcsa, hegye, ami egyben Földünk második legmagasabb vulkánja is.
— Kellett valami különösebb felkészülés erre a túrára?
— Minden héten túrázom, így különösebb felkészülést nem igényelt a kirándulás. A hegyről, a vulkánról jó tudni, hogy 5400 méter magasan kénkigőzölgések vannak, és ott kell ügyelni, hogy ne keveredjünk bele ebbe a füstbe, mert az akár halálos is lehet.
— Most akkor vágjunk bele a melegébe… Mesélj, milyen volt a kirándulás?
— Szeptember 28-án indultam itthonról. Az útvonal a következő volt: Bukarest, Isztambul, Teherán. Ezt végig autóbusszal tettem meg. Teheránban pihentem két napot, és csak azt követően folytattam az utam a Demavend felé. Miután megérkeztem a Teherántól 100 km-re lévő vulkán lábához, folytattam az utam egészen az ,,alaptáborig", ami olyan 4200 m-en lehetett. Gyalog mentem fel, és én vittem a csomagomat. Lett volna lehetőség arra, hogy csomagomat szamáron vigyék fel, de nem éltem ezzel, mivel önerőből szerettem volna megmászni a hegyet. Az első táborban találkoztam spanyol turistákkal, akikkel összebarátkoztam. A csoportban voltak helybeliek is, a túravezetők. A délután és az este pihenéssel telt el, és másnap már nekivágtam a csúcstámadásnak. Ezt nem szabadott volna megtennem, hiszen olyan magasságban már szükség van az akklimatizálódásra, egy napot még ott kellett volna töltenem sétálgatással, rövid túrázgatással. Én ezt nem tettem meg, mivel egyedül voltam, türelmetlen voltam, unatkoztam is egymagam, s tudtam, hogy előbb-utóbb beteg leszek. Így nekivágtam a csúcstámadásnak, amihez nagyon szép napot fogtam ki. Kilenc óra helyett öt óra alatt értem fel a csúcsra, pedig lassan mentem... Nem tudom, hogy miként jutottam oda fel olyan hamar. A krátert körbejártam, érdekes volt a kénkigőzölgéseket megfigyelni. Szerencsémre az időjárás és a szélirány is kedvező volt, így komolyabb problémával nem találtam szembe magam. A csúcson bő félórát pihentem, majd indultam is lefelé. Nagyon nehéz az ilyen vulkanikus hegyen való mozgás, főleg ilyen száraz köveken: nincs ösvény, az embernek kőről köre kell lépnie, amik gyakran visszagurulnak, ezzel tönkreteszik vagy éppen betakarják a kitapodott járást. Nagyon fárasztó volt az utam. Amikor visszaértem a táborba, kezdtem szédülni, enyhe fejfájásom volt, de szerencsére nem volt komoly baj. Enni, aludni, pihenni tudtam, és a csúcstámadást követő napon már éreztem, hogy muszáj lemennem a hegyről. Több időt nem akartam ott tölteni, hiszen nem volt ott, amit megnézni, amit csinálni. A Demavendről Teheránba vezetett az utam, majd következett egy újabb hosszú buszozás. 1500 km megtétele után érkeztem meg Irán déli részébe, ahol meglátogattam két szigetet: a Qeshmet és a Hormuzt. Mindkettő a Perzsa-öbölben található, a Hormuz-szorosban. Itt öt napot töltöttem, és utána indultam vissza. A Teherán és Bandar-Abbász — amely a Perzsa-öböl partján található — közötti útszakaszon az autóbusszal érintettük az Agyag-, illetve a Homok-sivatagot. Elképesztő látvány tárult elém, s ez nagy élmény számomra.
— Technikailag mekkora kihívást jelentett feljutni a Demavendre?
— Őszintén megvallva technikailag egyáltalán nem jelentett kihívást feljutni a Demavendre. Nem kellett használni sehol kötelet, ebben az időszakban még hágóvasra és jégcsákányra sem volt szükség. Egy pár túrabottal és egy kis hátizsákkal jutottam fel a csúcsra. A 4200 m magasan lévő táborig nehéz volt feljutni, mert mindent én cipeltem, de utána semmi problémám nem volt. Ezt a hegyet télen is lehet mászni, de akkor már kell hágóvas és jégcsákány, de kötélbiztosítás akkor sem kell. A Demavendet úgy kell elképzelni, mint egy óriási dombot, amire fel kell menni, és majd le kell jönni. Tehát nincs semmilyen technikai nehézsége. Itthon a Királykőn, a Fogarasban és akár a Bucegi-ben sokkal technikásabb, nehezebb útvonalak vannak.
— Gondolom, nemcsak hegymászással töltötted el az iráni kirándulásod! Mit láttál, mit észleltél még az iráni életből, kultúrából?
— Számomra minden új és érdekes volt Iránban. Kezdve az emberekkel és befejezve az éghajlattal. Ahol csak jártam, az emberek mindig kedvesek, barátságosak és rendesek voltak. Fantasztikus volt. Nagyon lenyűgözött a két sivatag: megdöbbentően kietlen volt ott a táj, mintha a Holdon lettem volna. Továbbá ott volt a Perzsa-öböl, a tenger, a 45—50 fokos hőség. Ott csak este indul be az élet, olyankor megnyílnak a bazárok, és jönnek-mennek az emberek. Ami még nagyon érdekes volt számomra, látni azt, hogyan öltöznek a nők Iránban. Ott nagyon erős az iszlám, így az idősebb nők tetőtől talpig fekete csadorba beöltöznek, s csak a szemük látszik ki. A fiatalok már a farmernadrágot felhúzzák — igaz, az is fekete, de a csador csak térdig ér. Érdekes volt látni azt, hogy az emberek bíznak politikusaikban, nem úgy, mint nálunk. Ott, ami meg van mondva, az meg van mondva, s az ottani emberek elmondása szerint Iránban mindenki betartja ígéreteit.
— Mennyibe került neked ez a kis kirándulás?
— Ha mindent összevetek, akkor olcsón megúsztam. A vízum kiváltása, utazás, kaja, szállás 750 amerikai dollárba került. Nem voltak luxuskörülményeim sehol, nem szálltam meg ötcsillagos szállodában, sehol sem éheztem, soha nem volt olyan problémám, hogy hol alszom. Ahol megfordultam, mindenütt tisztaság és kényelem volt.
Lejegyezte: TIBODI FERENC
