A Kézdivásárhelyi Városi Színház Ábel-előadásán két szemrevaló fiatal színésznő, a Tekla kecskét alakító Ferencz Réka és a Miss Amerikát színpadra vivő Molnár Orsolya harisnyáján felfutottak a szemek. Ez elsősorban Virág Endre koreográfus munkájának és a szerepeket formáló színésznők — általában a színészek — olyan, ismétlődően fergeteges fizikai erőnlétet feltételező színpadi mozgásának következménye, amely a rusztikus díszletelemekkel kapcsolatba kerülve a harisnyahorzsolásokhoz vezetett.
Eközben, csak úgy mellékesen, sokaknak eszébe juthatott, hogy a színpadi fogyókellékként nyilvántartott harisnyamennyiség-fogyasztás mekkora költségbe kergeti majd a fiatal intézményt.
De nemcsak a felfutó harisnyaszemek futtatták sokak érdeklődését egy vidéki kisváros önálló színházi intézményének anyagi gondjai felé. Viszonylag nagy számban, főleg a hagyományos színházi városokban élő aggodalmaskodók fölöslegesnek, lyukas fenekű pénzeszsáknak vélték az ilyen színházcsinálást, nemegyszer gúnyos és ironikus megjegyzések kíséretében utasították el a színházalapító kezdeményezést. A helyi lapok megpróbálták ugyan e kishitűséget semlegesíteni vagy elutasítani, de mérsékelt és többnyire helyi sikerrel.
A színházlétesítésben pedig ez a fontos: a helyi siker. Ebben pedig Kézdivásárhely, akár több évszázados időintervallumokra visszavetítve is, folyamatosan sikeres volt.
Én most csak a közelmúlt és a jelen eklatáns példáiból említenék néhányat. A város és felső-háromszéki vidéke az 1968-as megyésítés idején utólag méltatlanul mellőzött, minden társadalmi réteget egybeölelő kiállásával, valóságos tömegmegmozdulásaival kiharcolta Székelyföld déli térsége magyar megmaradásának feltételeit. Kovászna megye léte tulajdonképpen ennek a küzdelemnek az eredménye. Történt ez olyan helyzetben, amikor az egykori Sepsi rajon akkori vezetésében túlsúlyban voltak a Brassó-párti pártkatonák, és Hargita megye komponens tájai azzal voltak elfoglalva, hogy hol székeljen a megyeszékhely. Ha nincs ez a kézdivásárhelyi kiállás, majd az ezt felkaroló tömegnyomás, ez a hatalmas felhajtó erő, akkor kétséges, hogy ott lennének-e a megyehatárok, ahol most vannak.
A megyésítés után az egészséges kézdivásárhelyi lokálpatriotizmus aztán kulturális vonatkozásban kiküzdötte magának, hogy nagy hírű céhtörténeti múzeuma, előbb Gábor Áron-emlékháza, majd főtéri Gábor Áron-szobra is legyen. Sőt, menedékjogot biztosított a máshonnan száműzött nemzeti értékeknek is, mint amilyen a miniatürizált Zsuzsi és Andris baba gyűjtemény. A kantai Római Katolikus Gimnázium 300. évfordulóját ünnepelte. Mindez a színházalapító kezdeményezés előjátékaként is felfogható.
És mindez a diktatúra éveiben történt.
Rácz Károly, Kézdivásárhely polgármestere a Vigadó gyönyörű termét megtöltő színházalapítók és a nézősereg előtt szólva mondta:
,,Nem véletlen, hogy az Ábellel indít a Kézdivásárhelyi Városi Színház. Ábel is talpraesettségével, furfangos észjárásával legyőzte a nehézségeket, kis falujából elindulva bejárta előbb az országot, majd világot látott, eljutott az Óperenciás-tengeren túl, hogy aztán hazatérve Székelyföldön találja meg élete értelmét és igazi otthonát. Színészeink és rendezőink is hazatértek, társakat hoztak magukkal, és tiszta érzésekből világot teremtettek. Nem a semmiből, hanem a kantai diákszínjátszás és a későbbi népszínház hagyományaiból. Tisztelet az elődöknek, akiknek a munkájára építeni lehetett."
Amennyiben kishitűség szavunknak volna ellentétpárja, és a nagyhitűség lenne az, akkor a hely szellemi örökségéből kinövő kézdivásárhelyi színházalapítást illetné meg ez a szó.
Földhözragadt gyakorlatiassággal szólva: Kézdivásárhely Municípium Helyi Tanácsa, a Városi Színház igényesen és izgalmasan megfogalmazott első kiadványában a támogatók között egész sor helyi és felső-háromszéki vállalkozó grafikai névjegyét közli.
Vetró András szobrászművész mondta el, hogy a kézdivásárhelyi ’56-os emlékmű kezdeményezője a volt politikai foglyok sepsiszentgyörgyi székhelyű háromszéki szervezete és az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság, az elismerés elsősorban őket illeti, de az emlékműállítás költségeivel nem terhelhették az önkormányzat amúgy is szűkös költségvetését, hanem ezt a kézdivásárhelyiek és az innen elszármazottak támogatásából fedezték.
A Városi Színház (anyagi) életképességének biztosítéka az is, hogy a működtetőktől idegen a hazardírozó ködevés, a most megnyitott évadra négy saját bemutatót terveznek. Az Ábel bemutatását Cervantes Don Quijote, kópéjáték, majd Presser Gábor—Sztevanovity Dusán A padlás félig mese-, félig musical-előadása követi.
Megfigyelhető, hogy tudatosan — és okosan — törekednek arra, hogy műsorrendjük kiegészítője legyen a tágabb térségben tevékenykedő színházak repertoárjának. Másrészt bérleti előadásokat szerveztek a székelyföldi színházak részvételével. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal (W. Shakespeare: Ahogy tetszik), a Csíki Játékszínnel (Molnár Ferenc: Liliom), a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal (Benedek Elek: Többsincs királyfi), a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházzal (Tadeusz Slobodzianek: Ilja próféta). Ezzel az egymást kiegészítő műsorrendépítéssel kihúzzák az egészségtelen rivalizálás méregfogát, a Székelyföld — egy csapat elvét érvényesítik, a vidéki kisváros lokálpatriotizmusát tágabb szellemi áramkörhöz kapcsolják, és egyben visszaállítják a térségben a színházi tájolást is.
A magam színházi tapasztalatai birtokában mondom: a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház életében voltak olyan intézményi megélhetési gondok, amikor a gidófalvi téeszelnök, Tankó egy szekérderék ropogós héjú, frissen sült kenyeret juttatott ,,a tett" helyszínére. Később, amikor a kommunista diktatúra a színházi műsorrend kibelezése mellé az anyagi kényszerzubbonyt is reánk próbálta adni, a képzőművészek alkotás-adományainak elárverezéséből vagy a színházi műhelyek horgászsapkagyártásából próbáltunk egzisztenciát teremteni.
És eközben az elrendelt személyzeti leépítés helyett alkalmaztunk olyan színészeket, akik most, valóságos ábeli bolyongások után, visszatértek közénk.
Ezek természetesen ma már színházi kabarétémák lehetnek, de jelzik azt is, hogy a kézdivásárhelyi, felső-háromszéki céhhagyományokban gyökerező és ebből kihajtó ügypártoló szándék utánanéz a felfutó harisnyaszemeknek.
