Egy régi vár romjai közt járok fenn, a hegytetőn, óhatatlanul hatalmába kerít egyfajta nosztalgia, valami megfoghatatlan, ami elmúlt, de mégis örökre nyomot hagyott. A századokat kiállt falakat habarcs, mész vagy bármilyen kötőanyag nélkül állították össze, csupán nagy gonddal válogatva ki az egymáshoz illő köveket. A jól megválasztott hegytetőről belátni az egész környéket, de a várat lentről észrevenni már nehezebb, mert nem ez a környéken a legmagasabb, csak a legjobb fekvésű hegycsúcs.
Más volt a jelentése a távolságnak és más az időnek is, mint manapság. A vártól távol esett a szomszédos hegycsúcs, a mélyben meghúzódó házak, távol az ég is, de közel az ősök szelleme s az Isten.
Ma már nincs igazán befoghatatlan távolság hegycsúcs és hegycsúcs között, az űrhajók, a műholdak közelebb hozzák a föld minden pontját és az eget is, de egyre távolodik az ősök szelleme, erkölcsi, spirituális hagyatéka, és távolabbról őrködik felettünk az Isten.
Míg valamikor volt időnk egymáshoz illeszteni a köveket, egymáshoz illeszteni akaratunkat, tudásunkat a közös védelem érdekében, a távolba tekintés közös felelősségtudatával, addig ma sietünk megvalósítani önös érdekeinket, latba vetve minden eszközt a magasba törni, holott beszűkült látókörünkből rég nem látni a Napot.
A csak az a tiéd, amit megfoghatsz elve elvette tőlünk a távolbalátás képességét, a bizalmat a jobb jövőben, és lassan elveszi az ifjúságtól is a tervezés, álmodás lehetőségét. Egyre többen felejtik el, hogy hiába hagynak hátra szeretteiknek házat, autót és minden földi jót, ha nem adják át a valamikor megörökölt erkölcsi tartást, felelősségtudatot, közösségi érzést és vállalást.
Aki az életében nem talál egy biztos új támpontot, a régit pedig elveszítette, keresse fel a régi várakat, és hallgassa meg meséjüket a gőgről, a hatalomvágyról, a harcról — s a pusztulásról. A lassan omló falak visszhangozzák a jól ismert dalt: Ha volna még időm, hazudhatnék neked...
