Székely Szabó Zoltán: viszem magammal a színházat

― Milyen érzésekkel érkezett haza?

― Valahányszor hazajövök Szentgyörgyre, Erdélybe, pokoli kínokat állok ki, mert már hetekkel azelőtt elkezdek minden éjszaka színházat álmodni, a múltamat álmodni, nem aludni, mindig fáradtan érkezem. Az a tíz év, amennyit itt voltam, annyira kitörülhetetlen, hogy ez határozza meg az életemet, azt merem mondani, hogy én ebből a tíz évből élek, és ebből a tíz évből fogok élni. Ahol lakom, ahol élek, Bécsben, valahogy egy kicsit mindent ehhez a tíz évhez igazítok, és ez a tíz év ad erőt ahhoz, hogy ott végezzem, amit végzek, azt a munkát, ami nem érdekel, de abból élek. Nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy ez a munka, konkrétan taxisofőrködés, időt, lehetőséget és energiát enged ahhoz, hogy ott is színházzal foglalkozzam, olvassak, egyáltalán kövessem az erdélyi színházi életet. Kapcsolatom van mindenik erdélyi magyar színházzal, a marosvásárhelyivel és a nagyváradival egészen erős a kapcsolat, tudniillik az én nemzedékem érett oda, hogy a mostani színházi élet meghatározó nemzedéke, mert az igazgatók, a rendezők, a színházi vezetők mindenütt most már negyven-, ötven-, hatvanéves emberek, ez az én nemzedékem. Ez most egy kicsit túl fanyarra, túl komorra sikerült, de érdekes, hogy ez egy kínosan gyönyörű állapot, olyan, mint a narkózis. Szóval, kell ez a kábítószer, ez tart engem kint életben. Hihetetlenül jól érzem most magam azért, mert felsorolhatatlanul sok drága, régi kollégával, cimborával, ismerőssel találkoztam, és annyi emberrel ölelkeztem, nagyon sokan őszintén öleltek meg, emlékszünk egymásra, és ez valami hihetetlen erőt ad ahhoz, hogy sajnos, vissza kell mennem oda, ahová visszamegyek, dolgozom tovább, de viszem magammal a színházat. Konkrétan is, mert 1992 óta Bécsben rendszeresen szervezek magyar színházi előadásokat olyan értelemben, hogy az úgynevezett határon kívüli magyar társulatokat meghívom, legközelebb október 12-én és 13-án tartunk ilyen előadást. Most bekapcsoltam Mosonmagyaróvárt, ott is lesz előadás, és ezt a kört ki akarom tágítani, be akarom kapcsolni Pozsonyt is. Tehát ez úgy néz ki, hogy valószínűleg egy év múlva, ha meghívom valamelyik erdélyi társulatot, akkor Bécsben, Pozsonyban és Mosonmagyaróváron fog fellépni. Én ezzel szédítem magam, ez az én kábítószerem Nyugaton, nem ebből, hanem ebben élek.

― Tehát végül is nem az emlékeiből él, miközben azok teljesen meghatározzák a hétköznapjait.

― Talán így pontosabb. Igen, ez a tíz év határozza meg, hogy én most mit csinálok, és hogyan élek tovább Bécsben. Semmiképpen sem a pénzért, nem hajszolok, űzök egyáltalán semmit, tulajdonképpen nem is érdekel ott engem semmi, lubickolok a végtelen szabadságban, és szinte luxusként megengedem magamnak azt, hogy rengeteget olvassak, sajnos, van idő a taxiban, és hogy erdélyi színházban, egyáltalán színházban gondolkozzam, hogy ott legyek minden évben a kisvárdai határon túli magyar színházak fesztiválján. Legújabban, a Nyárád mentén, Mikházán drága barátom, Széllyes Ferenc csűrszínházat harcolt ki, épül az épület, és egy elhagyott tájegységnek művelődési fórumot fog biztosítani, én testben, lélekben ott vagyok, mellette vagyok. Ez tölti ki az életemet, a többi hétköznap, munka. A másik, ami kitölti az életemet, az a bor. Nem kell ettől megijedni, Magyarországon, Tatán van egy szőlősöm, borpincém, és a kis szabadidőmet, a hétvégét azzal ütöm el, hogy művelem a szőlőt, borászkodom. A szőlőművelés természetben való élést jelent, így próbálom fizikailag és szellemileg tartani magam.

― A szabadság lehetősége miatt választotta a taxisofőrködést?

― Akkor a taxihoz kellett nyúlnom, az volt elérhető éppen. A bűnöm nem ott van, hogy ahhoz nyúltam, a bűnöm ott van, hogy nem léptem onnan tovább. Nem is akartam, mert ez nekem kényelmesen megfelelt, mert ez biztosít hihetetlen kötetlenséget, szabadságot, és ez az a foglalkozás, amelyik közben kiélhetem a betegségemet: a színház nálam egy fertőzés, egy olyan kábítószer, amitől nem lehet menekülni, nem is akarok, és ez teszi lehetővé, hogy én ennek éljek.

― Hogyan fogadják Bécsben színházteremtő munkáját, kezdeményezését?

― Bécsben már megszokta az a kétszázvalahány ember, hogy Szabó Zoli színházat szervez, megyünk megnézni az erdélyi színházi előadást. Nyilván, most már az én nemzedékem jár színházba, mert ’85―’86-ban emigrált a legtöbb erdélyi Nyugatra, tehát Bécsbe is. Két nagy hullám volt, a ’85-ös és a ’86-os, most ez a hullám, az 50―60 éves emberek hulláma átvette az ’56-osok helyét és szerepét, mert az ötvenhatosok kihaltak, tehát most már Bécsben érdekes módon az erdélyi menekültek számottevőek. Megvan az a réteg, amelyikre számítani lehet, alkalmanként kiküldök majdnem nyolcszáz színházi meghívót címre, házhoz, és akkor jönnek. Na már most, ezt ne sajátítsam ki magamnak egyedül, mert ezt nem lehet egyedül csinálni, mert jön néha harmincvalahány ember, azokat el kell szállásolni, nekem van jó néhány emberem, akikre bármikor számíthatok, szállást adnak két vagy három éjszakára, ellátják a vendégeket. Azért is döntöttem és döntöttünk annak idején amellett, hogy a határon túli magyar színházakat hívjuk meg, hogy azokat segítsük, azoknak adjunk külföldre utazási lehetőséget akkor, amikor még nehéz volt vízumot szerezni, és nekik adjuk oda a pénzt, ők láthassák Bécset, beleszámítva azt is, hogy a közönség erdélyi menekültekből tevődik össze. Ez most úgy néz ki, hogy egyre jobban működik.

― Abban nem gondolkodik esetleg, ha ennyi gyötrelemmel jár az itteni emlékek felelevenítése, hogy visszajöjjön?

— A gyötrelemmel az a helyzet, hogy nem tudom, valószínűleg a középkorú, vagy az én koromban lévő férfiak szép nőkről álmodnak, ez egyáltalán nem baj, a baj az, hogy én nem álmodok nőkről, mert én minden éjszaka színházat álmodok, és kínlódom és gyötrődöm, és évtizedek óta visszatérő motívumokat álmodok, rosszul alszom, fáradtan kelek. Az az óriási tévedés, hogy én 1986-ban nem kint maradtam, nem elmentem, hanem nem jöttem vissza. Bécsből nem tudtam visszatérni egy olyan szobába, amelyikben belül nincs kilincs. Az a döbbenetes, hogy sok évig nem tudtam színházi előadásra bemenni, nem tudtam előadást nézni, most is szenvedek a nézőtéren, mikor látom a színészeket a színpadon... Na igen, hát ez a visszajövés: ez kegyetlen kérdés, erre a kérdésre a választ általában ki szoktam kerülni, nem azért, mert nem akarok semmivel sem szembe nézni, vagy nem tudok semmivel sem szembenézni, hanem a fene tudja... Nem lehet olyan egyszerűen visszajönni, mert hová? Ötvennyolc éves vagyok, hol várnak itt engem már tárt karokkal, főszerepekkel, vagy bármivel is? Na most: 58 éves korban megint elkezdeni elölről, beállni a statiszták közé, és kínlódni hárommondatos szereppel, mert az ember nagyon kiesik... Másfajta színházat játszanak már, annyi a színész, meg azért megalázó is, hogy akkor most mennyi pénzből szegénykedjek, és én megszoktam azért, hogy ha egy üveg sört kívánok, megiszom. De nem is erről van szó tulajdonképpen, hanem arról, hogy elveszítettem a helyemet, ahol nagyon jól éreztem magam, megvolt az én státusom, tudták, hogy ki milyen színész, ezt elveszítettem, akkor most hová álljak? Nem, ezen én rengeteget gyötrődöm, rengeteget kínlódom, volt olyan, hogy egy szó kellett volna, valaki egy jó szót szólt volna, és hazajöttem volna, volt olyan, hogy haza akartam jönni, de amikor szembesültem, megláttam hogy mi van, valami elvette a kedvemet. Az a félelmetes, hogy Bécsből mindig kívánkozom haza Erdélybe, és amikor Erdélyben eltöltök egypár napot, kívánkozom vissza Bécsbe. Pokoli kettősség van, feloldhatatlan gyötrelem. Persze, ha tíz évvel fiatalabb volnék, ehhez családi körülmények is hozzájárulnak, én annak idején egyszer megpengettem a feleségemnek, hogy jöjjünk haza, ő valahogy nem is vette észre eléggé, hogy miként mondom, közben a feleségem meghalt, én olyan helyzetbe kerültem, hogy sajnos, az én drága élettársam elvitte a humoromat, a kedvemet, az életerőmet, mindent sírba vitt ezelőtt két és fél évvel, nincs már annyi erőm, hogy itt most nekifussak egy új világnak, és kezdjem elölről...

Darkó Éva: bármivel foglalkozom, színész maradok

— Mire gondol a világtalálkozón?

— Nagyon vártam és örültem neki. Jó dolognak tartom nem csak a színházat illetően, hanem egyáltalán azt, hogy találkozunk az innen elszármazottakkal. Hogy olyan színészkollégákat látok, akiket évek óta nem, ez különösen jó dolog, jó lenne ezt minden évben megtartani, hagyománnyá tenni.

— A szakmában dolgozik?

— Nem, én már sajnos, pár éve nem vagyok a szakmában, de ez nem azt jelenti, hogy nem kísérem figyelemmel mind az itteni, mind a magyarországi színházi világot. Ettől függetlenül, ha bármikor alkalmam adódik, vagy fölkérnek, én nagyon szívesen mondok verset vagy elénekelek dalokat. Most olyan a színházi élet, hogy nehéz társulathoz szerződni, meg kell élni. Egy rákbetegeket segítő alapítványnál dolgozom, ez végül is összekapcsolódik a szakmámmal, mert érzéseket, nagyon mély emberi érzelmeket követel meg, beteg emberekkel naponta nyolc órát beszélgetek telefonon.

— Van egyfajta nosztalgia, vagy hogy van ez lelkileg? Nem nehéz?

— Nem, ott nem érzem, telnek a mindennapok, dolgozom. Amikor itt vagyok, és látom a volt kollégáimat, felötlenek arcok, akikkel sokat dolgoztam, akkor igen, van nosztalgia. Akkor azt mondom, a fene egye meg, miért nem vagyunk együtt... De úgy különben nem, hajtás van, és az ember próbál megélni, túlélni.

— Szentgyörggyel kapcsolatosan végképp elvágta a szálakat?

— Nem, rendszeresen járok vissza. Nagyon szerettem az itteni közönséget és a színházat is, és úgy érzem, tősgyökeres sepsiszentgyörgyi voltam és maradok is. Végül is ezt tanultam, ezt szeretem, akármit is csinálok, én akkor is színész maradok.

— A színházzal kapcsolatosan mi az, ami a leginkább megmaradt?

— Furcsa, mert öt év alatt nagyon sok darabban játszottam, amikor végeztünk, egyből bedobtak a mély vízbe, játszottunk zenéset is, musicalt is, drámát is, de ami kitöltötte akkoriban az életünket, azok a vidám, zenés kabaréműsorok voltak. Ez egy nagyon jó dolog, zenés darabok, nóták, sanzonok, ezt el kell adni művészi szinten, tehát úgy, hogy hazamész, és nem köpöd szembe magad a tükörben, hogy szeresd csinálni. Voltak komoly darabok, meg drámai szerepek is, én azt hiszem, az öt szentgyörgyi év alatt annyit játszottam, hogyha én Budapesten végeztem volna, és bárhova kerülök, szerintem húsz-huszonöt év alatt annyit nem játszottam volna, mint itt.

— Honvágy?

— Hát az megoldódik, mert évente egyszer-kétszer hazajövünk. Az a baj, hogy a kollégáim meg a volt osztálytársaim zöme már kint él Magyarországon, úgyhogy csak a család, a nővéremék, meg a temető, a szüleim sírja az a hely, ahova itt járok.