A ma már történelmi távlatnak tekinthető 53 év sem volt elegendő arra, hogy fontos eseményeket tisztázzon az 1956-os magyarországi forradalommal és szabadságharccal kapcsolatban.
Hallom az m1 magyar tévécsatorna vasárnapi (okt. 25.) egymondatos ,,megemlékezését": ezelőtt 53 évvel történt a Kossuth téri vérontás, amely a szovjet csapatokat terheli. Keserűen kellett ezt a kurta és ráadásul valótlan hírt hallanom. Ennyit érdemelt meg az a majdnem száz halott és közel kétszáz sebesült, aki a Parlament és a kormányzati székházak között fegyvertelenül, boldogan, a szovjet páncélosokkal barátkozva az alattomos bosszú áldozata lett! (Szakolczai Attila 2001-ben Az 1956-os forradalom és szabadságharc címmel megjelent könyvében hatvan-hetven halálos áldozatot és száz-százötven sebesültet említ.)
Idén egy magánkiadvány került a kezembe, egy tanárnő könyve, aki vette a fáradságot, és utánajárt, számos tanút megkérdezett a valóságos történtekről. Szerinte a Földművelésügyi Minisztérium tetejére az akkor még hatalmon lévő Gerőék a magyar kommunista diktatúra legelkötelezettebbjeit, a Partizánszövetséget vitték fel, és onnan, valamint a szomszédos utcából és a minisztériummal szembeni vendéglőből a rejtekhelyet nem kínáló térre a közben odavezényelt határőregységgel kb. tíz percig tartó, meg-megszakadó sortüzet zúdítottak a polgárokra. Az Astoria Szállótól a mintegy tízezres tömeggel a térre érkezett négy szovjet páncélos nem a forradalmárokat, hanem a tetőről lövöldözőket vette célba! Ugyanakkor a Parlament bejáratát őrző szovjet páncélosok is tüzet nyitottak a velük szemben levő, megzavarodott menekülőkre.
Gosztonyi Péter könyvében (Föltámadott a tenger... 1956) azt feltételezi, hogy e vérengzést az ÁVH ,,vagy egy szellemében ahhoz közel álló testület szervezte meg". A valóságot rejteni kívánó kommunista hatalom ,,ellenforradalmi provokációnak" hazudja azzal a céllal, hogy felbőszítsék és fegyveres harcra késztessék a tüntetőket. Ez természetesen soha nem igazolódott. Az viszont igaz, hogy ez az orvul, aljas módon megszervezett tűzparancs végleg elfordította a még alkura kész rokonszenvet a hatalomtól, és Gerő Ernőnek menekülésre kellett készülnie, az ÁVH-t pedig nyomban feloszlatta Nagy Imre.
Márton Endre — az AP hírügynökség akkori magyarországi tudósítója — a téren tartózkodott. Ő két szovjet tankról ír, amelynek legénysége a tüntetőkkel fraternizált, és amely tankok ,,...őrült tempóban forgatták lövegtornyaikat, mintha az ellenséget keresnék, és minden irányba tüzeltek" (Márton Endre: Tiltott égbolt).
Szovjet források (Sztarinov: A felderítés és a Kreml) feltételezik, hogy Mikojánék attól való félelmükben, hogy a szovjet katonák átállnak a tüntetőkhöz (,,...a harckocsik legénysége nem fog tüzet nyitni a felkelőkre"), részesei lehettek az ÁVH-val egyetértésben szervezett provokációnak.
Bárhogy is volt, a véres csütörtök a még ingadozókat is a forradalom fegyveresei mellé állította, így az elkövetkező napok meghozták a magyar forradalom és a véres fejjel visszavonuló szovjetek elleni fegyveres harc győzelmét.
