(Székely Oklevéltár. IV., illetve V. kötet, Kolozsvár, 1998, illetve 1999, új sorozat) A fennmaradt legrégibb írott források tehát a Borcsákról mint katonákról adnak hírt, de már a 17. század végéről és a 18. századból vannak adatok, amelyek arról tanúskodnak, hogy a család gondot fordít a gyermekek iskoláztatására, az Esztelneken Nagy Mózes által alapított gimnázium diáknévsorában szerepel egy András nevű tanuló (latinosan Andreasnak írva), aki később mint falusi írástudó különböző hivatalos iratok megszövegezőjeként tűnik fel a forrásokban (lásd A székelyföldi katolikus plébániák levéltára. I. Gyűjtötte és közreadja Sávai János. Szeged, 1997), a 19. században pedig Borcsa Elek mint lelkész szolgált évtizedekig Gelencén, s az általa tett alapítványnak köszönhetően működött a szülőfaluban az egyik iskola (vö. Berecz Gyula: Háromszék vármegye népoktatási intézeteinek története. Brassó, 1893, 233.).

Ebből a családból származik Borcsa Gergely matematika—fizika szakos tanár. Kézdiszentléleken született 1883. május 8-án. Apja Borcsa István, aki a községhez tartozó Kiskászonból vette feleségül Gábor Juliannát mint özvegyasszonyt. Házasságukból három gyermek született: Klára (Hodor Györgyné), Ágota (Pászka Mihályné) és Gergely. A gyermekek nevelésében segítséget nyújtott azok féltestvére, Ráduly Katalin is. A szintén István nevű apai nagyapa teológiát végzett ugyan, de felszentelése előtt megházasodott.

Borcsa Gergely szülőfalujában végezte az elemi iskolát, jól tanult, és szívesen járt ministrálni. Ő volt a család kedvence, a szülők családi ünnepekre is magukkal vitték, de a nagyapa is sokat foglalkozott vele. Középfokú tanulmányait Kézdivásárhelyen a kantai gimnáziumban kezdte, majd a csíksomlyói főgimnáziumban folytatta, ahol 1902-ben érettségi vizsgát tett. Érettségi bizonyítványa kimondja, hogy a jelölt ,,a szabályszerű követelményeknek jól megfelelvén, őt a főiskolai tanulmányokra érettnek nyilvánítjuk, s neki a R. K. Főgimnázium pecsétjével és saját aláírásunkkal ellátott jelen bizonyítványt kiadjuk. Kelt Csíksomlyó, 1902. jún. 28-án." Érdemes feljegyezni, hogy a vizsgálóbizottság elnöke Kuncz Elek tankerületi főigazgató, Kuncz Aladár író édesapja volt.

Egyetemi tanulmányait Borcsa Gergely a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végezte, ahol mennyiségtan és természettan tanítására való képesítést szerzett 1906-ban. A középiskolai tanári képesítővizsgát tett ifjú néhány évig szülőfalujában jegyzősködött, s mint a történelem iránt érdeklődő értelmiségi, a fellelhető anyakönyvek alapján családtörténettel is foglalkozott, majd házi tanítói állást vállalt főúri családoknál.

Borcsa Gergely 1910-ben gróf Majláth Gusztáv Károly püspöknek köszönhetően került a csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumba, és volt annak matematika—fizika tanára — s egy rövid, de igen zavaros időben, 1944—45-ben igazgatója is — harminchét éven keresztül, 1947. szeptember 1-jéig. 1911-től a gimnázium székhelye Csíkszeredába, az időközben felépült impozáns épületegyüttesbe tevődött át (ma: Márton Áron Gimnázium). 1913-ban házasságot kötött Kolonics Violával, dr. Kolonics Dénes iskolaorvos és a gimnázium egészségtan tanárának művészi hajlamú, nála kilenc évvel fiatalabb leányával (az orgonaépítő Kolonics István unokájával), aki jól zongorázott, akárcsak édesanyja, s magántanítványa volt a festő Nagy Istvánnak. Há­zasságukból négy gyermek született, de csak Dénes (1922—1997, jogász) és Julianna (1926, tanárnő) érte meg a felnőttkort. Egyik násznagyuk Borcsa Miklós kézdivásárhelyi törvényszéki bíró volt.

Az ígéretesen indult pályát az első világháború bekövetkezése törte meg. Mint nemzedékének annyi neves és névtelen tagja, Borcsa Gergely is részt vett a háborúban. 1914. augusztus 1-jén vonult be katonának, a harctérre vezényelték, ahol megsebesült, és 1916. július 3-án orosz fogságba esett. Innen 1920 végén került haza, Vlagyivosztokból indult Saigon érintésével, és Fiumében kötött ki. Úgy emlegette, hogy társaival együtt az amerikai magyarok segítették haza.

1921 januárjától Borcsa Gergely visszatért a katedrára, folytatta oktatói-nevelői munkáját egy gyökeresen megváltozott történelmi-politikai helyzetben, a hatalomváltást követő, az erdélyi magyarság számára súlyos megpróbáltatásokkal járó időszakban. A Benedek Elek, Kós Károly és más, hozzájuk mérhető értelmiségiek által példázható utat, a traumatizált erdélyi magyar közösség és intézményei megtartásának szívós munkáját választotta Erdély egyik keleti szögleté­ben. Az erdélyi magyar oktatást sújtó bukaresti törvények és rendeletek sorra jelentek meg nem sokkal a trianoni békediktátumot követően. Ezek közül nem egy magát Borcsa Gergelyt és családját is hátrányosan érintette. A 31.664. számú rendelet szerint például a román származású tankötelesek csak román nyelvű iskolákat látogathattak. Kiindulópontja volt ez a rendelet a későbbi származás-, név- és valláselemzés gyakorlatának. Az 1925-ös Anghelescu-féle magánoktatási törvény a csíkszeredai főgimnáziumot is magániskolának nyilvánította, s előírta, hogy csak magyar anyanyelvű tanulókat vegyenek fel, a romános hangzású névre hallgató tanulókat pedig távolítsák el (vö. Antal Imre: Tisztesség adassék. Lapok a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium történetéből. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 1994). Ennek alapján 1934-ben Borcsa Gergely Julianna nevű kislányát sem akarták beírni, csak román nyelvű elemi iskolába, mire az édesapa pert indított, amit közel kétéves idegölő harc árán megnyert. A korabeli erdélyi közéletben visszhangos per ismertté tette Borcsa Gergely nevét, mint aki kiáll ősi székelymagyar származása mellett, sőt, jogi precedenst teremt kisebbségi magyar sorstársai számára is. A helyi újságok (például a Csíki Lapok) lépésről lépésre tudósítottak a per menetéről, de beszámoltak országos és budapesti lapok is róla, az egyik folyóirat 1935-ös évfolyamában pedig hírei között foglalta össze röviden az 1934—35-ben zajló per lefolyását: ,,Semmítőszéki döntés a névelemzés ügyében. Borcsa Gergely csíki főgimnáziumi tanár Juliska nevű leányát be akarta íratni a róm. kat. elemi iskola I. osztályába. Az illetékes állami elemi iskolai igazgató megtagadta az erre vonatkozó szülői nyilatkozat elfogadását. Eljárását azzal indokolta meg, hogy a gyermek román eredetű, márpedig az elemi iskolai törvény 8. cikke és a MOT. 34. cikke úgy intézkedik, hogy a román eredetű szülők gyermekének az állami iskolában kell tanulnia. A szülő panasszal élt, de a minisztérium a 168.848/1933. sz. rendeletében szintén az iskolaigazgató álláspontjára helyezkedett. Borcsa Gergely tanár 1934. febr. 28-án keresetet nyújtott be a táblához a rendelet megsemmisítésére. A tábla az 1934. ápr. 30-án kelt ítéletével helyt adott a keresetnek, érvénytelenítette a fenti rendeletet, és a közokt. minisztériumot 1951 lej költségben elmarasztalta. A minisztérium a tábla ítéletét a semmítőszékhez fellebbezte meg. A semmítőszék 1935. március 18-án teljes egészében magáévá tette a tábla felfogását, és kimondotta, hogy az államnak nincsen joga meghatározni azoknak az eseteknek az elbírálását, hogy mikor van szó a román eredetű állampolgároknak az elmagyarosodásáról, minek alapján kötelezhetné a szülőket gyermekeiknek állami vagy román tannyelvű iskolákba való beíratására." A perben Borcsa Gergely védelmét Gyárfás Elemér (1884—1945) szenátor, marosvásárhelyi ügyvéd látta el.

Önazonossága bátor vállalásáért Borcsa Gergely a magyar hatóságoktól 1941-ben megkapta a Kézdiszentléleki előnevet. Abban az időben készített folyamodványának fennmaradt piszkozatában írta: ,,A magyar fajhoz való törhetetlen ragaszkodásomnak tanújelét adtam, mikor a híres Anghelescu miniszter névelemző rendeletével szembehelyezkedtem. Én voltam az első és egyetlen, ki meg mertem tenni, hogy a r. államot ilyen ügyben bepereljem. Két évig folyt a per, s kisleányomat nem adtam egyáltalán iskolába, kijelentvén, hogy ha magyar iskolába nem mehet, itthon marad. Ezen szembehelyezkedésemmel egész egzisztenciámat és családom nyugalmát kockára tettem. Súlyosabb volt ezen meghurcoltatással teljes két év, mint ennyi idő a fronton."

Borcsa Gergely 1933-ban egy nagy erdélyi zarándokcsoporttal — melynek tagja volt a költő Dsida Jenő, aki Magyar karaván Itálián keresztül című riportsorozatában számolt be a zarándoklatról — olaszországi utazáson vett részt kisgimnazista fiával együtt. A jutalomutazást a Keleti Újság előfizetői közötti sorsolás révén nyerte el, de fia útiköltségét apósa állta. Ezúttal látogattak el Velencébe, Firenzébe, Nápolyba, Pompejibe, Rómába és a Vatikánba, ahol fogadta őket a pápa. A család számára emlékezetes maradt, hogy a pápa külön áldotta meg a zarándokcsoport egyedüli gyermektagját, Borcsa Gergely Dénes nevű fiát. Egy másik emlékezetes útja Budapestre vezetett 1938-ban az Eucharisztikus Kongresszusra. De szerette a természetet is, családjával és közeli barátaival gyalogosan vagy szekéren kisebb-nagyobb kirándulásokra vállalkozott, bejárva a Székelyföldet.

Az csak természetes, hogy Borcsa Gergelyt mélyen érdekelte a technika. Szerencsés nemzedék tagjának tudhatta magát ilyen tekintetben, hiszen jelen lehetett például a szülőfalujába befutó első vonat érkezésénél a 20. század hajnalán, a villamosság, a telefon és rádió, majd a televíziózás szintén izgatta, s mindezeket a jelenségeket tanárként nagy hozzáértéssel magyarázta és tette hozzáférhetővé az akkori idők egész diákgenerációi számára. Tanítványait előszeretettel szólította atyámfiainak, kifejezve ezáltal is, hogy mennyire közel érzi magát sorstársai gyermekeihez.

Tanárként, munkatársként és magánemberként egyaránt kiérdemelte a köz megbecsülését. Nem véletlen, hogy különböző világnézeten vagy valláson lévő tanártársai és tanítványai tiszteletét élvezte egész életében. Bányai László vagy Sombori Sándor emlékirataikban nagyra értékelték emberi és pedagógusi erényeit (Válaszúton. Önéletrajzi jegyzetek. Bukarest, 1980, illetve Katedra és színpad. Regényes krónika. Sepsiszentgyörgy, 1997), Fodor Sándor Csíksomlyóról írt lírai szociográfiájának (Tíz üveg borvíz. Tűnődés séta közben. Bukarest, 1979) egyik kiemelt hőseként jelenik meg, János Pál muzeológus visszaemlékezéseiben (Múlt idők iskolája, tanárai. Székelyföld, 2001. július) tanóráinak hangulatára vet fényt. A gimnázium ünnepi évfordulóira összesereglett közönség szeretettel vette körül, s a hagyományos érettségi találkozók alkalmat adtak számára egykori tanítványaival való közvetlen kapcsolattartásra.

A tanár és tanítvány mély lelki kötődésének legszebb példái közé sorolható Borcsa Gergelynek a Márton Áron püspökkel való kapcsolata. Kezdő tanárként az első világháborút megelőző években tanította a csíki főgimnáziumban diákoskodó Márton Áront, és számon tartották egymást az évtizedek során. Személyes és levelezői kapcsolatukat nem befolyásolta a külső, politikai széljárás, sőt, a mindkettejük által megélt emberi drámák még inkább közelítették egymáshoz a két sokat próbált férfit. Az 1970-es évek elején, miután a román hatóságok megszüntették a püspök házi őrizetét (1967), felkereste idős tanárát csíksomlyói családi házában. A látogatást Borcsa Gergely lánya örökítette meg egy újságcikkben. (lásd Romániai Magyar Szó, 1993. szeptember 15.)

Borcsa Gergely magas kort ért meg, és végig bölcs szemlélője és értelmezője volt a szűkebb környezetében és a világban történteknek. 1978. december 8-án hunyt el Csíksomlyón, és a Kolonics család sírjában nyugszik.

Fodor Sándor író említett művében (Tíz üveg borvíz) Borcsa Gergely jellemét így idézte meg: ,,Borcsa tanár úr a tisztességével vált közmondásossá. Nem az ő igyekezetén múlt, hogy nem lett belőlem matematikus (…), ám abban, hogy valamennyire tisztességes embernek tudom magam, nagy része volt Borcsa tanár úr sajátos (…) nevelési módszerének, ami a kimondott szó feltétlen tiszteletében nyilvánult meg. (…) Tőle tanultam meg, hogy érdemes bízni az emberekben, hinni a bizonykodás, esküdözés nélkül kimondott emberi szóban. (…) Személyes példamutatásával nevelt, már a nyugdíjkorhatár küszöbén, a szülőföld szeretetére is: 1944 őszén ez a mindig törvénytisztelő ember ellene mert szegülni a Csíkban kihirdetett kiürítési parancsnak. Pedig nem volt kommunista, igaz, magyarkodva sem döngette a mellét soha. Akkor sem, amikor ez divatos volt. De amikor — a harmincas években — a névelemző »szakemberek« rá akarták venni, hogy tagadja meg nemzetiségét, a maga csendes módján nemet mondott nekik, vállalva a személye ellen indított sajtókampányt és egyéb, kisebb-nagyobb meghurcoltatásokat is." (39—40.)

A debreceni székhelyű Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület évekkel ezelőtt könyvsorozatot indított Pedagógusok arcképcsarnoka címmel jeles anyaországi tanítók és tanárok munkásságának bemutatása céljából. A nemrég megjelent hatodik kötetbe immár határon túli pedagógusok bemutatását is belfoglalták. Ebben jelent meg a fenti portré.