Száz éve, 1909. október 23-án Rétyen született Módi Ferenc sepsiszentgyörgyi lakos, Háromszék első szövetkezeti elnöke. A nem mindennapi születésnapot nem csak a család és a baráti kör ünnepelte meg, a városháza nyílt fogadást adott legidősebb polgárának tiszteletére. Száz év hosszú idő, különösen, ha belegondolunk, hogy két világháborút, két magyar és két román uralmat, a szocialista rendszert és ennek bukását, eredeti demokráciánk alakuló éveit is felöleli. A kitűnő egészségnek örvendő, csak kora miatt legyengült öregúr szívesen mesél életéről.
— Csak az első negyven évet ne kérdezzék, az nehéz volt, nem becsülték meg a fiatalokat — állítja, de azért elmondja, hogy miért. Édesapját az első világháborúban elvitték, harcolt, fogságba került, hat évig odavolt, és hazatérése után sem jött helyre, rövid idő múlva meghalt. A család Rétyen élt, az édesanya éjjel főzött két gyermekének, hogy nappal napszámba járhasson.
— Kiálltunk az országútra egy kis petróleumért, a katonák adtak. Mi, gyermekek szedtük a csutkát a kályhába. Sokat éheztünk, nem is jó erről beszélni — legyint. — Az iskolában nagyon jól tanultam, de felekezeti (református) intézmény volt, a románok nem ismerték el. A föld is kevés volt.
1922-ben a jobb megélhetés reményében Módiék is bedeszkáztak ajtót-ablakot, és Bukarestbe költöztek, ahogy sokan mások. Itt nehéz volt a megélhetés, ott viszont kellett a jó munkaerő, nagyon jól fogadták akkor a magyarokat, szorgalmas, megbízható munkaerőnek számítottak. Cselédnek, építőmunkásnak, mesterséget tanulni tódultak oda, na meg az itthoni elnyomás elől. Módi Ferenc négy évig szabóinas volt, édesanyja szakácsnő, nővére pesztonka.
— Az asztal tetején aludtam, az ablak előtt, egész éjjel fáztam, ott szerezhettem be a tüdőbajt. Reggel négykor mentem kenyérért, a bevásárlás, vízhordás, tüzelő beszerzése is az én dolgom volt. Nekem adtak utoljára, már sírtam a hidegtől, de valaki mindig segített. Pedig kezdetben egy szót sem tudtam románul, csak mutogattunk; fél év alatt megtanultam beszélni, könnyű nyelv szerintem. Elküldtek egyszer maszlináért, nézem, hogy olyan, mint az aszalt szilva. Azt mondták, kóstoljam meg, alig győztem aztán kiköpni, nevettek rajtam nagyon. Aztán, amikor felszabadultam, segédként dolgoztam egy műhelyben, de nem fizették meg, adtak valami előleget, a többit szombatra ígérték, de az a szombat soha nem jött el. Egy idő után jobban kezdtem keresni, rádiót is vettünk, kitettük az ablakba, úgy hallgattuk. Olyan sokat dolgoztunk, hogy nem mertük bemondani a mesternek, mindig kevesebbet jelentettünk. Akkor az volt a szokás, hogy minden hétvégén fizettek, órára, és mi napi tízet húztunk rendszeresen. 200 lej volt a napibérem, 20 lej volt egy kiló hús. Szórakozni nem jártunk, időnk sem volt, vasárnap is reggel hattól déli egyig dolgoztunk, délután pedig kimentünk a Cişmigiu-kertbe, ott sétálgattunk, szinte csak magyar szót lehetett hallani, rengetegen voltak akkor Bukarestben. Szép volt a város, de el kellett jönnünk, amikor kitört a második világháború. Rossz lett a hangulat hirtelen, valósággal menekültünk haza a feleségemmel, aki besszarábiai árva lány volt, ott szolgált édesanyám mellett, úgy ismertem meg. 1939-ben nősültem, és már harminc éve vagyok özvegy.
A II. világháborúban Módi Ferenc tüdőbajával harcolt, ezért is nem sorozták be. Fél évig feküdt Torján a szanatóriumban — ,,mindent megettem, mondta is az orvos, hogy itt valaki meg akar gyógyulni" —, felépülése után, 1942-ben beköltöztek Rétyről Sepsiszentgyörgyre. Ezekben az években alig volt munka, a háztáji gazdaság, kiskert, majorság segített túlélni. 1944-ben a feleség orosztudása mutatkozott nagyon hasznosnak: több rétyi lakos köszönheti Módiéknak, hogy nem hurcolták el. A törékeny testalkatú férfi később is mindig szívesen segített a hozzá fordulókon, és ehhez már több eszköze is volt.
— 1949-ben megalakult az első szövetkezet, a szabóké. Én voltam az első elnök. Kilencvenen írtuk alá a belépést, de akkor még nem dolgozott mindenki, csak később. Hozták az emberek a gépüket, a mesterek azonban 1952-ig nem álltak be, csak amikor már törvény kötelezte őket. Nagyon jól ment a szövetkezet, elvittek Brassóba, kineveztek a kisipari szövetkezetek tartományi alelnökévé. Szeben, Medgyes, Dicsőszentmárton is oda tartozott. Öt évig ingáztam — ezalatt Szentgyörgyön csődközelbe kerültek —, ’55-ben aztán hazajöttem, és 1968-ig, nyugdíjazásomig itt dolgoztam mint elnök. ’61-ben bővült a szövetkezet, összevonták a fodrászokkal és a cipészekkel, ők adták a két alelnököt. Ez volt a Szorgalom szövetkezet. Később aztán további bővítések és átalakítások is történtek, de arról nem beszélek, csak az én időmről. Amikor visszajöttem Brassóból, minden megváltozott. Pár évre a Maros Magyar Autonóm Tartományhoz kerültünk. Olyan jól mentek a dolgok, hogy minden ősszel adtunk egy hízott disznóra való osztalékot a tagoknak, pedig meg volt szabva, hogy csak hatszázalékos hasznunk lehet, ami fölötte volt, be kellett adni az államnak. Bankettjeinken két-háromszáz ember mulatott a Sugás vendéglőben, a pincérek már előre várták a nagy hasznot. Volt tánccsoportunk, a színjátszóinkkal pedig olyan sikert arattunk — Három szegény szabólegény címmel zenés vígjátékot adtunk elő a városban és a környéken —, hogy egyszer felhívattak a párthoz, és betiltották, mert a közönség nem ment el a rendes színházi produkciókra. Az emberek szerettek, én is szerettem őket. Dolgozni is mindig szerettem, sokszor éjjel is felkeltem, körülnéztem, hogy nincs-e valami baj. Ma is úgy vélem, hogy a munkát meg kell becsülni, ki-ki amit elvállalt, végezze el rendesen.
Módi Ferenc nyugdíjaséveiben sem tétlenkedett. Dolgozott a Vöröskeresztnél, horgászni járt, kártyázni, és — bár ő maga sohasem sportolt — máig élénken figyeli a sporteseményeket. Tavaly még a városban tartott kosárlabda-mérkőzéseken is részt vett. Kedvenc focicsapata a CFR, ezért a polgármesteri hivatal — a virágon, pezsgőn, könyv- és pénzajándékon kívül — egy focilabda külsejű tortával is meglepte. Idén már kevesebbet jár ki, bár tavasszal a Szent György-napokon még lesétált a parkba. Tévét nem néz, rádiót nem hallgat évek óta, olvasni azonban még szokott. Kissé nagyothall, de egyéb betegsége nincs. Igaz, káros szenvedélyei sem voltak, mindig mértékletesen élt, és hagyományosan étkezett; egy kis nyalánkság, kávé vagy pohárnyi alkohol ma is belefér az étrendjébe. Ismerősei sorsát figyelemmel kíséri — korosztályából ugyan már senki sem él, de hat-hét egykori tanítványa és munkatársa rendszeresen felköszönti név- és születésnapján. A százesztendős évfordulóra természetesen sokkal többen megmozdultak, Dálnoki Lajos rétyi polgármester és Dezső András vártemplomi lelkipásztor az elsők között, de távolabbi rokonok, ismerősök is felkeresték, és elbeszélgettek vele. Egy garzonlakásban él a Szemerja negyedben, egyetlen lánya és legfőbb gondozója közelében. Két unokája van, lány unokája Svájcban él, a fiú unoka Budapestről mindhárom dédunokával — két lánnyal és egy fiúval — hazalátogatott a nevezetes születésnapra. S bár egészsége adottság is lehet, hiszen édesanyja 96, nővére 94 évig élt, a hosszú élet titkát Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester kérdésére Módi Ferenc egyetlen szóban nevezte meg: a munka.
