Hátha szerencsével jár, és kap tőlük egy horgot. Az első kettő szóba sem állt vele, mert hiszen nem volt pénze. De a harmadik megszánta, és adott neki egy ócska, vásott, tompa hegyű horgot. A halász szépen megköszönte, és rögtön készített magának egy horgászbotot, aztán lement a tengerhez.

Egész nap ott ült a parton, kezében a bottal. Várta türelemmel a szerencsét. Így telt el nap nap után. De bizony a szerencse csak nem akart rámosolyogni. Egyetlenegy hal sem akadt a horgára.

Végre egy nap, amikor bevetette a horgot, olyan súly nehezedett rá, hogy kis híján őt magát is berántotta a vízbe.

— Ez aztán nagy hal lehet!

Teljes erővel húzni kezdte kifelé a horgot. Amikor kihúzta, majd hanyatt esett a meglepetéstől.

Egy halleányt zsákmányolt...

— Hát ez meg mit jelent? Szerencsét vagy szerencsétlenséget?

Már éppen vissza akarta vetni a tengerbe, de aztán meggondolta magát.

— Minek dobjam vissza? Senkim, semmim nincs — szegény vagyok. Legalább nem leszek egyedül a házban. Hazaviszem.

Így is lett. Fogta a halleányt, és hazavitte.

Másnap ismét felkészült, és elment horgászni. Megint nem fogott semmit, búsan tért haza. Ám amikor belépett a házba, nem akart hinni a szemének. Mintha csoda történt volna a kis házban! A szoba szépen kisöpörve. Az asztalon frissen főtt étel párolgott. De hát ki takarított? Ki főzött? Igazán nem lehet tudni. A szoba üres volt. Csak a halleány feküdt a sarokban, ahogy tegnap odadobta.

Másnap minden ugyanígy történt. Akárcsak harmad- és negyednap. És azután mindig. Hiába ment ki a tengerpartra, halat egyszer sem fogott. De amíg távol volt, valami ismeretlen lélek rendbe tette a házat, és ebédet főzött a semmiből. Ha otthon maradt, az ismeretlen nem jelentkezett, s nem sepert ki, nem főzött. Így aztán a szegény ember attól fogva minden reggel elment hazulról.

Egyre jobban furdalta a kíváncsiság, hogy megtudja a titkot. Elhatározta hát, hogy reggel nekiindul, úgy tesz, mintha elmenne horgászni, de közben meglesi, ki jár a házban. Így is tett. Felszerelte szerszámját. A vállára akasztotta, és úgy tett, mintha elindulna. De nem ment messze. Alig tett pár lépést, lábujjhegyen visszaosont, és meghúzódott az ablak alatt. Ott kuporgott csendben. Várta, hogy mi történik. Amikor elunta a dolgot, nesztelenül, óvatosan felemelte a fejét. Benézett. Látja ám, hogy a halleány megmozdul a sarokban, megrázkódik, és olyan gyönyörű emberleánnyá változik, hogy a szegény halász szeme-szája elállott. Azt hitte, álmodik. A szép leány lerázta magáról a halbőrt. Söprűt ragadott, és szaporán nekilátott a munkának. Az ember meg csak leste. Mikor aztán a leány szépen kitakarított, odament a sarokba, és mindenféle ételt vett elő a halbőrből. Tüzet rakott, és főzni kezdett.

De ezt már nem nézhette a szegény ember. Beugrott az ablakon, derékon kapta a leányt, és összevissza csókolta.

Aztán odaugrott a halbőrhöz, és bedobta a tűzbe.

A leány összecsapta a kezét.

— Jaj, mit tettél?

— Most már örökre az enyém leszel — nevetett a halász —, és boldogan élünk. Nem változhatsz többé hallá.

— Igaz, igaz — felelte a leány —, de miből élünk? Mit eszünk? Hiszen ez volt az elemózsiás tarisznyám. És most elégetted...

— Annyi baj legyen! Ezentúl vadászni fogok, s talán több szerencsém lesz!

Így is történt. A szegény emberből híres vadász lett, és boldogan élt szépséges feleségével.

Dégh Linda fordítása

* Jukagir — észak-szibériai kis nép