Színpompás erdő, lombjuktól búcsúzó fák, vastagodó avar. Fakuló gyep, hervadó virágok, száradó fű. Ritkuló madárfütty, libegő ködfoszlányok, bágyadt napsugár. Incselkedő gerezdek, mézédes szőlőszemek, bódítóan csurranó must. Mosolygó almák, kacér körték, hamvas szilvák. Teli pince, csűr, padlás. Ősz van. A szüret és betakarítás ideje. Idősebbek lettünk egy évvel, de vajon érettebbek-e?
Megkésett hajnalok, kurta nappalok, nyújtózkodó éjszakák. Deresedő rétek, bőrödző vizek, kopaszodó hegyoldalak. Zörgő nádasok, költöző vízimadarak, elnémult békasereg. Hívogató csengőszó, benépesült termek, gyermekzsivaj. Megfontolt szavak, tágra nyílt szemek, kíváncsi tekintetek. Szégyellős pillantás, röpke mosoly, tétova diákszerelem. Ősz van. Az iskolakezdés és felkészülés időszaka. Idősebbek lettünk egy évvel, de vajon bölcsebbek-e?
Asztal alá söpört gondok, elnapolt határozatok, meg nem hozott döntések. Elhárított felelősség, megválaszolatlan kérdések, kiaknázatlan lehetőségek. Ébredező tudat, feléledt lelkiismeret, megszületett elhatározások. Szárnyra kapó gondolatok, megvalósítható ötletek, formát öltött elképzelések. Ősz van. A számadás és tervezés időszaka. Idősebbek lettünk egy évvel, de vajon megfontoltabbak-e?
Ősz van. A búcsúzó természet láttán minket is meglegyint az elmúlás szele. Vagy talán az örökkévalóságé? Gondolataink egyre gyakrabban szállnak e világból eltávozott szeretteink felé. Lényük felsejlik a tudatunkban. Hiányuk belesajdul a szívünkbe. Magatartásuk, szavaik, tetteik, emléke elárasztja a lelkünket. Élettel telnek meg a temetők. Tipegő anyókák, botra támaszkodó apókák, érett nők, meglett férfiak és nyüzsgő gyermekek veszik birtokukba őket. Hogy lepucolják, megtisztítsák, ünnepi köntösbe öltöztessék őseik nyugvóhelyeit. Féltett, dédelgetett, fagytól óvott virágok illata lengi be a megszépült sírokat.
Ősz van. Halottak napja közeleg. Magához szólít, húz, vonz a szülőföld. Hívó szavára irdatlan távolságokból is hazatérünk. Megnyugodni, megbékélni, erőt gyűjteni. Génjeinkbe égetett, sejtjeinkbe rejtett, tudatalattinkba bújtatott ősi törvény kényszerít arra, hogy ezt megtegyük. És szelíd napsütésben vagy ólmos ég alatt, lágy melegben vagy dermesztő hidegben, de engedelmeskedünk belső kényszerünknek. Kibandukolunk a temetőbe.
Ősz van. November elseje. Fekete ruhás anyókák, frissen borotválkozott apókák, ünneplőbe öltözött asszonyok, hallgatag férfiak, megilletődött gyermekek állják majd körül a virágokkal borított néma hantokat. Magukba szállva, elmélázva, révedt tekintettel nézik a fogyó gyertyaszálakat. Melyeket elemészt a láng ugyan, de mégsem tűnnek el nyomtalanul. Beleégetik magukat a tudatunkba, és a megolvadt viasz is jelt hagy a mohos köveken.
Halottak napján felmenőink beszélnek hozzánk. Számon kérnek, megdorgálnak, útbaigazítanak. Küzdelemre, helytállásra, kitartásra sarkallnak. Eloszlatják kétségeinket. Megerősítik hitünket. Végigvezetnek a múlton. Emlékeztetnek és figyelmeztetnek. Emlékeztetnek, hogy volt idő, amikor hazudtak nekünk, kihasználtak, becsaptak. Hogy volt idő, amikor kiraboltak bennünket, meggyaláztak, legyilkoltak. Hogy volt idő, amikor megcsonkítottak minket, megaláztak, leigáztak. Kilúgozták emlékeinket. Meghamisították múltunkat. Üldözték nyelvünket. Figyelmeztetnek, hogy mindezek ellenére mégis vagyunk — Isten akaratából. És leszünk — az Ő segedelmével. De csak, ha megmaradunk annak, aminek szánt minket. Erkölcsös, becsületes, igazságos teremtményeknek. Bátor, szókimondó, önfeláldozó lényeknek. Érdeklődő, fogékony és nagy tudású embereknek. Magyaroknak.
