Egyszer egy ló megunta a gazdáját, s elbujdosott. Kötőfék volt a fejében, s annak a szára vonszolódott a földön. Meglátta ezt egy kis egerecske, s hopp, a szájacskájával megfogta a kötőfék szárának a végét! Aztán hirtelen a ló elébe futott, s ment előtte, mintha ő vezette volna a lovat.
— Na lám — cincogott az egerecske —, milyen erős vagyok! Vezetem a lovat!
A ló semmit sem szólott, csak mosolygott magában. Ment, mendegélt szép csendesen a hencegő egerecske után. Az meg csak cincogott tovább:
Szép, szép, ó de szép,
én vezetem a gebét!
Így cincogott, hencegett az egerecske, de egyszerre torkán akadt a csúfolódó nóta.
Torkán akadt bizony, mert egy nagy folyó partjára értek. Nosza, egerecske, vezesd át ezen a folyón a lovat!
— Előre! Előre! — szólalt meg most a ló. — Mit álldogálsz, hős egér? Vezess át a folyón, hisz csak térdig ér!
Mondta az egerecske:
Van eszem, hogy nem teszem,
mély ez a víz énnekem!
— Na, mindjárt megmutatom, hogy nem mély — mondta a ló. Szépen bement a folyóba, s megállott a közepén.
Látod-e, te kis egér,
a folyó csak térdig ér!
— Az ám, neked, de nem nekem! — válaszolt az egerecske.
Ami neked térdig ér,
Megfúl abban az egér!
Így cincogott az egerecske, aztán könyörögve kérte a lovat:
Jere vissza, végy hátadra,
vigy által a túlsó partra!
— Jól van — mondta a ló —, általviszlek, ha megfogadod, hogy nem hencegsz többet.
Most már ezt cincogta az egerecske:
Esküszóval fogadom,
magam többre nem adom,
mint amennyit ér
egy kicsi egér.
— Úgy legyen — mondta a ló, s általvitte a folyón az egerecskét.
